Galéria
6.0
Ha
ideálok, te odalépsz
Tegnap meztelen
volt a miniszterelnök asszony. Emiatt többen öngyilkosok lettek. Diogenész
mintájára hordóba kell költöznünk, és testmozgásképp szobrokat ölelgetnünk. Élő
rádióadás. Banán. A Galéria 6.0 csoport előadása olyan volt, mintha egy
varázskalapból ötletcetliket húzott volna a három rendező.
A
színpadon végig egy térben beszélget öt fiatal, rádióadások szakítják meg a
vitát a krízishelyzetről. A karakterek egyszerűek, olyanok, akikkel nap mint nap találkozunk, de sajnos
nem ismerünk meg eleget belőlük, az érzelmi mélységeiket nem látjuk meg, emiatt
kötődést is nehéz kialakítani velük. Az események láncszerűen alakulnak, néha egy-egy
kitekintéssel, melyek életszerűek, mégis inkább háttérbe szorítják a fő szálat,
és csak kapkodunk a fejünkkel a pillanatnyi és a darab szempontjából végig
fontos részletek közt, az előadás így megfoghatatlanná válik. A behozott
tárgyak is mind-mind ezt a hétköznapi hangulatot erősítik, de mégis,
céltalanok, színpadon értelmetlenek (pl.: a gitár, ami jól néz ki, tény, de
mégsem játszik rajta senki).
Az
előadás utolsó öt perce pedig egy apokaliptikus banánlövöldözésbe torkollik. Az
egyik szereplő felfegyverezi a többieket pár banánnal, majd teljesen
érhetetlenül üvöltve magába tömi a fegyvereket, potyog a banán a szájából, az
egész arcán szétkeni. Ez hiába a fesztivál egyik legemlékezetesebb öt perce, a
közönség nevetése és a jelenet energiaszintje miatt az utolsó mondat, a darab
lezárása szinte elveszett: „Én voltam, én tettem”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése