Színes Mímes művház: Nem@illik.hu

Színes Mímes művház: Nem@illik.hu

Tudatos én vs ösztön én. A bonyhádi gimnázium színjátszó csoportjának Nem@illik.hu című előadása Freud ezen pszichológiai elméletének egyes tételeit járta körbe alig harminc percben.

Freud egyik elmélete szerint minden emberben létezik egy tudatos én, és létezik egy ösztön én. Ha az emberről a tudatos ént lecsupaszítjuk, akkor tudjuk megélni a belső ént. A tudatot a színpadon az asztal képviselte: Freud „inasával” ide próbálja beküldeni az analízisre váró embereket. Az előadásban ez az asztal adja a keretet is, a darab végére már mindenki bebújik az asztal alá, és könyörög a segítségért. Maga az asztal, mint a tudat síkjának megfelelője nagyon jó ötlet, mégis a jelentősége megkopik (keveset használják ténylegesen), holott kulcsmotívumként még érdekesebbé tehetné az előadást. Freud szerepe és helyzete a darabban ugyancsak nem tisztázott: a bölcs filozófusból nagyon hirtelen lesz megvetés tárgya, számon kérjük, bemocskoljuk, majd megadjuk magunkat neki. Azonban a viszony íve nem érzékelhető pontosan, inkább jelekből olvasunk, mint érzünk.  Nézőként nagyon hiányzott egy konkrétabb megfogalmazás, ki is számunkra Freud.

Az előadás villódzó jelenetei az etikusság határait feszegették: mit szabad, mit nem szabad, meddig mehetünk el. A játszók lendülete és energiája a nézőket teljesen bevonta. A nonverbális, mozgásos rész külön figyelmet érdemel, nagyon jól megkoreografált pillanatképeket vonultattak fel (pl.: Freud számonkérése, köpeny befestése). Személyes kedvenc a híres-hírhedt Bánki Beni slam, aminek a szövegét a színjátszók egymás közt olyan könnyedén passzolgatták, mintha teljesen a sajátjuk lenne.  A gyönyörű, liberális anyamadár gyorsan vált kokainmámorrá, a fennkölt pillanatból való szakadékugrás a pokolba viszont nem volt annyira erőteljes, mint amekkorának lennie kellene, hisz ennek a váltásnak a brutalitása adná az okot arra, hogy mégis az asztal alá akarjunk bújni mind.

A tárgyak használatát néha ugyanúgy mozgással igyekeztek felváltani, máskor pedig valós eszközök kerültek elő. Egyszer elolvasnak egy képzeletbeli cetlit a színpadon, majd valódi csipszet esznek, így inkonzisztens a tárgyhasználat, nincs összhangban önmagával.

Összességében a Színes Míves színjátszói egy nagyon érdekes, izgalmas témához nyúltak, ötletes kapaszkodási pontokat találtak a feldolgozásához, és bizonyos részletek fixálásával az előadásból akár egy (diák)pszichológiai mű is összejöhet.

Ungvári Sári