DVK Színjátszók: Közellenség

DVK Színjátszók

Közellenség

„Az állat, mellyel a következőkben foglalkozni fogunk, egyike a leghasznosabb háziállatoknak.”

Nézők szemben, nézők oldalt, nézők ülve, nézők állva, nézők kuporogva figyelték az előadás komolynak tűnő, ám annál humorosabb kezdését, melyet a két ló dialógusával indított el. Már az elején egyértelműen elhangzott mondatokból nem okozott nagy fejtörést a néző számára, hogy megfejtse, miről is fog szólni Tasnádi István Közellenség című drámája. „… ez az állat különösen életében nyújt az embernek hasznos és kellemes szolgálataival olyan segítséget…” – amitől egyenesen borsózott a legtöbb néző háta. Annak bemutatása, hogy a gazdájuktól elvett két ló milyen sorsa jut, egyszerűen ki lehetett volna találni, csakhogy ekkor még senki sem gondolt a későbbiekben történő kiherélésre, már ami a csődört illeti… Igen, látványában gazdag előadásnak nevezhető, de ez nem csak az előbbi abszurd cselekvésben merült ki. A darab első felében felhúzott sorompó (két szék között kifeszített fásli), ami egyben átívelhetetlen akadályt jelentett, és egyben a bekeríthetetlennek tűnő hatalom határvonalát képezte, rövid idő után „felnyílott”, a cselekvő keze alatt.
Mindeközben belátást nyerhettünk a határok nélkül mulató Tronkai Vencel mindennapjaiba. Nők, pénzszórás, és a töménytelen mennyiségű alkohol mindaddig semmi gondot nem okozott, amíg frusztráló színészi játékba nem torkollott, mely alól a törvénytisztelő gazda karaktere nyújtott feloldozást.
Mígnem a jó kedélyű gazda egy csapásra gyilkossá nem vált, felesége halálának következtében. Ahogy egy szerető férj képes bosszút állni, és ahogy egy bűnös férfi próbál menekülni, miközben maradék önbecsülését utoljára magához szorítva törődik bele sorsába. Mégis, a bosszúállóból megalázott lett, és egyben a legmegosztóbb karakter is, akinek Luther szerint egyetlen (és legnagyobb) hibája az volt, hogy nem tudott megbocsátani felesége gyilkosának.
Ekkor került az ítélőtábla elé, ahol eddigi ideáljában kellett csalódnia és vállalni véres bosszújának következményeit. Ekkor is felkerültek az angyalszárnyak – szintén fásliból lett szalagok, amik mint kötőfék visszatartanak, néha mint szárnyak lendületet adnak, majd végül mint béklyó fojtogatnak. Mindez alatt robbant be az előadás létfontosságú elemeként háttérben játszó zenekar.
Az ítélet lehetősége kétirányú volt, csak a választ nem tálalták, helyette inkább feltálalták annak lehetőségét a nézők számára egy nyílt kérdéssel, vagyis azzal, elítélnénk-e Kohlhaast, vagy elengednénk őt. Érdekes volt látni, hogy egy diákszínjátszó darab kinyitása milyen érzelmeket vált ki egyes emberekből.
Egy nézői vélemény szerint: „Attól, hogy az előadásban elhangzik egy nyílt kérdés, nagyon feszültté válik a légkör, és hogy a nézők válaszadását követő zene teljesen felkavaró volt. Ha előbb hallom azt a zenét, egészen biztos, hogy más választ adok.” Bátran kimondhatom, hogy a vitaszínház kezdeményezés provokatív volt, és megfontolandó.
Végül az ítélet nem hagyta, hogy bosszúálló karakterünk – legyen akár törvénytisztelő gazda – kapjon még egy esélyt az élethez.
Felmerül a kérdés, ha megbocsátunk rosszakaróinknak, akkor azzal egyben feloldozást nyerünk?

Vermes Nikolett