CSURGÓ RDT 2016 - Összefoglaló

RDT, CSURGÓ, 2016.

szerző: Komáromi Sándor

„Csurgón 14 évvel ezelőtt volt utoljára diákszínjátszó fesztivál. Most újra van. És jó, hogy van. Az ide érkező csapatok, de legalábbis a csoportvezetők jól ismerik egymást, sokan szinte egy köpönyeg alól bújtak ki, hogy önálló utakat keresve kezdjenek foglalkozni a legkülönfélébb összetételű és helyzetű csoportokkal, amelyeket aztán újra és újra összeterelnek egy oldott hangulatú együttlét erejéig. A megnyitó lazasága és humora, a technikai útbaigazítás és a nagy fogadóbizottságok nélküli hazatalálás-hangulat mind azt erősítette, hogy „máskor, más szituációkban is szoktunk mi találkozni, és nagy haccacáré nélkül is jó együtt lenni”.

Ebben a hangulatban aztán kicsit elsikkadhatnak a körülmények adta nehézségek (úristen, nincs fal, csak függöny, át kéne variálnom a teret, nem találok sehol cipészt, aki gyorsan megcsinálná az övem, stb…).”

                

E sorokkal kezdtem beszámolói minőségemet Csurgón, az RDT 2016. fesztiválon. Aztán feladataim kicsit átminősültek, hiszen rájöttünk arra, hogy átfogó, mindenre kiterjedő beszámolót akkor lehet igazán pontosan megfogalmazni, ha az ember ott ül a szakmai beszélgetéseken, és ott is látja a csoportokat, a csoportvezetőket, és figyeli az adott reakciókat.

                Egy csoportról és csoportvezetőről iszonyatosan sokat elárul, hogy hogy fogadja a pozitív és/vagy negatív kritikát. Változékony a művészet kívül-belül egyaránt, egyetlen alkotó egyik pillanatban magasztosul, aztán zuhanhat is, sőt, ugyanaz a minőség ritkán produkálható kétszer egyazon előadás játszásakor.

                Ezért fontosak a külső visszajelzések, illetve az, hogy a csoportok egymást nézzék.

                Itt egyikben sem szenvedett hiányt a fesztivál. Meleg volt, jó idő, két tetőtéri terem adta a helyszínt, és minden túlzás nélkül lehet mondani – az esetek nagy részében tolongás volt az ajtók előtt.

                A szervezők mindent megtettek azért, hogy a fesztivál a lehető legjobb hangulatban, és a körülmények ellenére is gördülékenyen teljen. Adott esetben boltokat beszéltek rá a vasárnapi zárvatartás feloldására, vagy szórakozóhelyeket tartattak nyitva a résztvevők kényelme és igényeinek kielégítése érdekében.

              Perényi Balázs és Zuti Krisztián szakmai értékelései rendkívül fontosak voltak, idő és türelem egyaránt volt a megnyilatkozásokra, olykor jómagam és Regős János, illetve a nézők közül is sokan hangot adhattunk a véleményünknek.

20 produkciónál (egy elmaradt) arra nehezen van esély, hogy minden előadást alaposan kiveséző írás szülessen, én megpróbálkozom inkább néhány fontos gondolat, illetve műhelyekre adott reakció megfogalmazására.

HAJRÁ KRISZUÉK, AVAGY AZ OPTIMIZMUS

               

Ákli Krisztiánt pár évvel ezelőtt, a pápai ODE alkalmával ismertem meg. Volt szerencsém nyári táborukban való részvételre is, így közvetlen közelről is betekintést nyerhettem abba a vitalitásba, amivel a szárnyai alá tartozó csoportok színházat csinálnak.

                Saját csapattal szervezni egy fesztivált, és négy-öt saját előadást koordinálni mindeközben csak úgy lehet, ha a játszók és a csoportvezető között maximális a bizalom, és mindkét fél kellő önállósággal bír.

                A színházcsináló színjátszásnak ez az egyik leghálásabb hozadéka – a vezető megtanul nem tyúkanyó lenni, a csoport tagjai pedig nem védtelen kiscsibék. Önállóság felsőfokon, ez lehet a jelszavuk.

                Ez a „túlpörgetettség” azonban hátránnyá is válhat, ezúton is figyelmeztetem hát a műhelyvezetőt, hogy néha a kicsit lassúbb tempóval tényleg tovább érhet az ember, és ha a terhek jobban oszlanak meg, minden, a szervezésben részt vevő fiatalnak több kötetlenebb közösségi élmény jut, amit hazavihet.

                Az Ákli-műhelyekkel kapcsolatban egyértelműnek mondható, hogy a játszók sok önállósággal alkotnak, sőt, néha szinte kontrollálatlanul dobálnak mindent egy kalapba, és ezt most nem negatív, de nem is csak pozitív értelemben mondom. A játszók saját improvizációiból építkező,  majd az ötleteket rögzítő alkotástechnika keveredik a hatásdramaturgiával, illetve azzal a fragmentáltsággal, aminek segítségével egy-egy előadás „mellőzni” tudja az írót. Ez frappáns és kevésbé megmunkáltnak tűnő jelenetek sorát eredményezi, amit minden esetben kiválóan lendít tovább a játszók elképesztő energikussága.

                Az írói-dramaturgi-rendezői olló jót tehetne egy-egy előadásnak, és biztosan esztétikai hasznot hozna az is, ha a játszók túlenergetizáltságát (leginkább egy-egy kiabálós-verekedős jelenetben) finomabb, árnyaltabb megoldások felé terelnék a csapataik. Ez idő és csoportvezetői vehemencia kérdése is persze, de megfontolandó.

A Berze-Barcs A falu rossza című előadása tökéletes példája annak, hogy miért van szükség a drámára, a színjátszásra egy iskola életében. Az önmagukat bátran felvállaló, nem művészkedő módon saját RAP-et éneklő fiatalok bátor módon önazonosak, és arról mesélnek, amit ők a hétköznapokban megélnek, és mindezt önmagukat felvállaló, néha öniróniába hajló humorral teszik.

                A DVK Színjátszók Közellensége az egyetlen ebből a műhelyből származó előadás volt a fesztiválon, ami drámaszöveghez (Tasnádi darabjához) kötött munka volt. Ez jót tett a szövegdramaturgiának, de helyenként ugyanazokat a kérdéseket vetette föl, mint a többi munka, vagyis a játszók egyéni ötletei néha túl magas intenzitást (pl. Luther esetében), néha egy alaplendületből történő szövegmondást hoztak (utóbbit l. a részegen játszó karakterek esetében). Átgondolt rendezői megoldásaihoz érdemes volna a színészek belső történéseiből építkezni, így a forma nem csupán forma marad, hanem a játszókból megszülető, kivetített világgá válik.

                A PHSZ-BERZE Problémája számomra a fesztivál egyik legjobb előadása lett, minden „hibájával” együtt, és nem mellesleg a legtökéletesebb záró előadás is volt. Tele élettel, diákos „pofátlansággal”, helyenként Family Guyt megszégyenítő poénokkal (például a jobbkezes aktusimitáció véget csak rendezői bekiabálással érő jelenete). Persze lehetne sorolni azt, milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy színházilag pontosabban fogalmazzon az előadás, de ez az a tipikus diákszínjátszás, amire az ember azt mondja – minek? Szerethető és sokszínű csapat.

                A DVK Utolsó D. Gimi N.SZ.L.P. című előadásának jót tenne egy dramaturgi olló és egy drámaírói átfésülés. Persze – sóhajt ilyenkor mindenki, ki, meg miből? Az a tapasztalatom, hogy ha egy csapat vállal némi plusz agyalást egy-egy munkával kapcsolatban, igazából rájön maga is azokra a pillanatokra, amik nélkülözhetők, mert teszem azt nem viszik előbbre a darabot, hanem inkább csak megismétlik azt, amit már eddig is tudtunk. Az előadásban sok szép mozgásos elem van, a téma időszerű is lehetne, de talán azt nem sikerült egyértelműen eldönteni, pontosan mi is a cél – egy közösség széthullásának ábrázolása, avagy a politikai szenny bemutatása, netán az ember személyiségtorzulásának kirakatba tétele. Helyenként pszichologizáló, színészi megoldásaiban erős játék volt.

KÖSZI, MÜSZI…

A pécsi műhely alatt azokat az alkotókat értem, akik színházcsinálóként és drámatanárként egy csapatból érkeznek.. Az Apolló Kulturális Egyesület, az Eck Imre AMI, valamint a pécsi MÜSZI oktatói és felkészítői Baranya megye legfontosabb közösségét hozták létre és ápolják a legkülönfélébb eszközökkel. Színházcsinálóként előadásokat hoznak létre, fesztiválszervezőként aktívan segítik az ODE, a MDT, valamint Pécs városának rendezvényeit, művészetoktatásba terelik a fél megyét, és nem engedik el Pécsről azokat a tehetségeket, akik szárnyaik alatt nevelkedtek. Hosszú távon mernek és tudnak gondolkodni, és ez ma ritka.

Ebből a műhelyből előadás érkezett a fesztiválra. A leginkább önálló munkával épített Zuhanás közben id. Bagossy László koordinálásában, a Papp Melinda által rendezett Az Emberi Pajzs Hadművelet, Szalai Ádám és Várnai Enikő rendezői munkája, a Prostiktív hiányérzet (az előadás azóta a Dolgozók címet viseli), a Cseri Hanna és Amir Algharati által készített Mikor Isten(?), a Tölgyfa Gergely rendezésében színpadra tett Apakomplex, Fenyvesi Mihály munkája, A szem, valamint a Spanicsek Valentina mozgásszínházi kezdeményezésében létrejött 8482 című előadás.

Rengeteg munka.

Talán ez jut eszembe elsőként, ha visszagondolok a látottakra. És jó, hogy sokan vannak. A formai megoldásokban, színházi gondolkodásban és az újító szándékú kísérletezésben megmutatkozó különbségek egyértelműen jelzik, hogy rendkívül fontos koncepció valósul meg itt – minden alkotó önálló, sajátos és önmagát kipróbáló attitűddel van jelen a műhely életében

Ez persze nem csak azzal jár, hogy a munkákat látva magától értetődő a „sokszínű” mint legfontosabb jelző, hanem azzal is, hogy a más-más célokat megfogalmazó projektek nem mindig azonos színházi színvonalon születnek meg. Olyan ez, mint egy igazán jó konyha – kísérletezhetsz, mert jók az alapanyagok, nem mindig olyan íz alakul, ami mindenki számára egyformán finom, de nagyon elrontani nem lehet a főzést.

Minden előadásban jellemző, hogy a színjátszók éneklésbeli képességeik a legerősebbek. Bármikor, amikor dalra fakadnak, hihetetlen energikussá és széppé lesznek, és amikor olyanok énekelnek szólót, akiknek nem feltétlenül ez az erősségük, akkor kellő humorral, szépelgés nélkül, egészséges öniróniával vannak jelen és lendülnek tovább.

A színjátszásban rövid idő alatt szereznek meg használható eszközöket, és ebben is akkor a legerősebbek, amikor nem játszanak, hanem önazonosak, és önmagukhoz képest hozzák ki a legtöbbet önmagukból.

Ilyen szempontból azt éreztem, Papp Melindánál voltak a leginkább „gyerekek” azok a gyerekek, akiket aztán (mivel a csoportjaik között sok átfedés is van) más munkákban is láthattunk. Az Emberi Pajzs Hadművelet egy utópisztikus mű, ahol minden, de szó szerint minden megfér egymás mellett – a saját miliő színpadra tétele és utalások saját tanárainkra, az aktuálpolitika, a zene és ének, amit megtanultunk, valamint a humor, amivel átvészeljük a kamaszkort. Ilyen szempontból talán a mondandót „lekomolyítani” akaró, nem helyzetből megszült, hanem a hatásdramaturgia által kierőszakolt csendek és kicsit didaktikussá tett szentenciák gyengíthetik az előadást. De csak az előadást, a végeredményt nem.

Szalai Ádám és Várnai Enikő hozta ki a gyerekekből azt, ami számomra a diákszínjátszás legfontosabb feladata – náluk a gyerek gyerek, ugyanakkor rendkívül intenzíven és pontosan él a megtanult színházi eszközökkel. Diák-Színjátszás tehát, a legpozitívabb értelemben. Még akkor is, ha a Prostiktív emlékezet (Dolgozók) olyan témát feszeget, amit nem biztos, hogy rögtön le lehet tuszkolni a kispolgári/nyárspolgári/esztétizáló társadalom torkán. A diákkorban elszenvedett abúzus, valamint a prostitúció kemény témák. De létező témák. Lehet-e róluk mesélni? Mindenképpen. Ebben hiszek én is – beszélni kell, nem lefojtani. Szalai és Várnai munkájában a gyerekek magabiztosak, átgondoltan vannak jelen abban, amit csinálnak, és rendkívül nagy az egymásra való odafigyelés a csapatban. Az előadás dramaturgiája újszerű – fragmentumokból építkező, a hatásdramatugia eszközeit alkalmazó, mégis lineáris történetet mesélő forma, ami azért nagyszerű, mert amellett, hogy benne foglaltatik a korszellem, reflektál is a történet másként mondásának lehetetlenségére, vagyis arra, hogy vannak dolgok az életben, amiről muszáj, de csak bizonyos módon tudunk érintettség és sérülés nélkül beszélni.

A Zuhanás közben olyan volt, mintha egy színistúdió növendékeinek adott éves vizsgaelőadását néztem volna. A diákok a Müszis évek alatt kiváló képességek birtokába jutottak, nagyon jól énekelnek kórusban, magas a belső intenzitásuk, és biztos vagyok benne, hogy koncentráltságuk is profi színpadok kiváló munkaerőivé tehetné őket. Az előadás aztán személyes vallomássá is lesz, a nézők számára ezen a ponton kicsit belső üggyé válik, hiszen a végzős diákok egy jelenetben mintegy nyilvánosan tényleg elköszönnek az iskolától.

A Tölgyfa Gergely rendezésében készült Apakomplexnek már csak nagyon agyalósan van köze a címhez, hiszen a migráns-témát boncolgató előadás elsősorban szalagcímekben is olvasható társadalmi nyűgeinkkel foglalkozik, és csak másodsorban azzal, miért nem tudunk vagy merünk önállóan morálisak lenni, ha a hatalom nem ezt várja el tőlünk. Az előadás szép képekkel dolgozik, marad bennünk néhány maradandó pillanat (például a csónakban ringatózó menekültek jelenete, vagy az ásványvíz kiöntésével kivérző emberség képe), de összességében inkább a téma felszínén hajózik az előadás. Talán Perényi Balázs megfogalmazása volt a legpontosabb – ez azért nem mélyülhet el jobban, mert keveset tudunk a témáról, a másik vallásról és társadalomról.

E szempontból fantasztikusan jó megoldásokat hoz a Mikor Isten (?) című előadás. Önazonos játszók, felszínesen poénkodó, széthullott család, és rendkívüli líraisággal felépített anya-fiú dráma. Ahogy korábbi blogbejegyzésemben már írtam: „Az előadás viccek, faviccek, olcsó és zseniális poénok sorozatából lassan kúszik át a valódi emberi drámába, és egyik pillanatról a másikra lesz már súlyossá az, ami addig súlytalan volt. A vallását szinte alsógatyasebességgel váltogató fiú, a meggyőződéssel "bekeresztülő", eladdig muszlim család-barát, a tehetetlenül ténfergő apa, és a saját helyzetét kommunikálni nem tudó állapotos lány megküzdhetne a maga tragédiájával, felülemelkedhetne saját helyzetén, de nem teszik. Egyedül az anya és a "zabigyerek-Marci-Jézus" indul el ebben az üres világban, hogy a darab végén egy piétában önmagukra, vagy inkább a fájdalmas egymásrautaltság állapotára leljenek. Az ő száluk szépen emelkedik ki az addig csak poentírozott, egyébként légüres, dekadens közegből, és valódi felépítménnyé válik, valóban saját keresztükké a lezáró piétában. Tény, hogy amennyiben az előadás kicsitt színesebben, változó, vagyis "ívet húzó" módon mutatná fel a család közegét, változóvá tenné azt is, mélyebb emberi drámák mutatkoznának meg, és a széthulló világgal is történne valami. Így inkább az anya-fiú problémára koncentrál, a körítése egysíkú, egydimenziós, bár hozzáteszem, engem ez ebben a munkában a legkevésbé sem zavart.”

A 8482 az első próbálkozása a mozgás- és táncszínház terén az egyesületnek. A diákok először lépnek színpadra ilyen formai megoldásokkal, munkájuk szép beköszönő a műfajba. Látszik, hogy amit vállaltak, azt maximálisan teljesítik, érzéseik és gondolataik vannak, és talán ezek mozdulaton, térformákon keresztüli megfogalmazására és kommunikálására kell majd még jobban odafigyelniük következő munkáik során.

Fenyvesi Mihály első csoportvezető/rendezői bemutatkozása felvillantása annak, amivel a csoport a tanév során foglalkozott, egy szinte etüdnyi rövidséggel felvázolt problémakör – hangulatok, érzések és a belvilág kibeszélése zajlik előttünk, egyelőre tényleg csak ízelítő-szerűen, de jól megalapozva a folytatást.

Az mindenesetre biztosan látszik, hogy ez a pécsi műhely a jelenlegi vidéki színjátszásban legteljesebben valósítja meg a drámás, valamint a gyermek- és diákszínházi képzés feladatait.

TÜTŰŰŰ, JÖVÜNK

               

Stettner Zoltán csapatait már sokadszor látom fesztiválokon, és tanúja lehettem remek hangulatú színjátszó táborukban való jelenlétének, ébresztőinek egyaránt. A humor mindenre orvosság, azt mondják. Stettner Zoltán munkáiban nagyon érdekesen ötvöződik a legolcsóbbnak mondható televíziós-kabarés-szópoénos-irigyhónaljmirigyes-dumaszínházas szintű poénok, illetve a mögöttük meghúzódó mélyebb szintű társadalmi problémák világa. Két remek előadást láthattunk tőlük, a Családi pótlékot, és az Ugorj című munkát.

                A Családi pótlék rengeteg felcsattanó nevetést eredményezett a nézőtéren, dramaturgiai építkezését tekintve úgy haladt előre, mint egy Háy-szöveg, és a mindent lezáró, mindenkit egy tömegverekedésbe kupacoló vég szó szerint a „sírva röhögünk a saját nyomorunkon” hatást érte el. Remek figurák, jó alakítások, és a figurák iránt érzett, nem lesajnáló szeretet eredményezte azt, hogy akár Egressy Portugáljában is érezhettük magunkat helyenként.

                Az Ugorj nem oldotta meg a feladatát ennyire sikeresen, de szintén szeretnivaló pillanatokat hozott. A téma, az öngyilkosság nem tűnt a legszerencsésebb választásnak, hiszen se elmélyíteni, se igazán sok szempontból körbejárni nem sikerült. A csapatmunkát itt is ki kell emelni, a diákok képességeihez mérten pedig lehet tovább haladni ezen az úton, bátrabban megfogni azt, amiről beszélni akarunk.

A KÜLÖNÁLLÓ MŰHELYEK SORA

A Színes Mímes nem@illik.hu című előadás olyan műhelymunkáról árulkodik, ami a színészi eszköztár tanításában akár példaértékűnek is mondható, hiszen ennyire „egységesen” jó készségekkel színpadra lépő társulatot ritkán látni. Jól gondolkodó színházi munkát láttunk egy freudi világra felépítve, ahol a professzor úr maga is nagy dilemma elé kerül – kell-e/lehet-e/muszáj-e az asztal alá mennünk ahhoz, hogy teljes értékű, frusztrációk nélküli emberekké legyünk, vagy kell-e egyáltalán szembenéznünk azzal, ami ott van. A játszók lendülete végig magas hőfokon tartja az előadást, ami azért is jó, mert elég hálátlan tud lenni egy előző éjszakai mulatozást már megélt fesztivál másnapi nyitányának lenni. Nos, frissültünk, ez kijelenthető. Az előadásban talán maga az asztal szerepeltetése egy kicsit ötlettelen – a kezdeti témához behozzák, de aztán egyszerűen ott ragad a térben, nem kezdenek vele semmit.

A Dombóvári Pályafenntartó Műhely Tramszmisszió című kísérlete a fesztivál legfurcsább, semmilyen klasszikus köntösbe nem bugyolálható előadása volt. Szöveg nélküli, ambient műfajú számokhoz hasonló hangulatú zenékkel végigkísért „létezés” volt ez a színházi térben, ami minden létező diákszínházi szabályt lebontott, de talán nem elég bátran, mert a szinte szertartássá váló egy órányi játékidő külső szemlélőként nem tudott egy kontinuus feszültséget fenntartani. A játszók maguk is kissé idegenül érezték magukat a munkában, el-el lehetett csípni egy-egy kinézést, egy-egy elnevetést, de ezt nem is csodálom. A darab végén a dobozból előbújó lányok éneke igazán éteri volt, talán sokkal többet lehetett volna bízni a diákok önálló képességeire/ötleteire/munkájára, és akkor a Tibeti Halottaskönyv sem feltétlenül idegenül tárult volna elénk a tolmácsolásukban.

Az Off Színkör EZ OPUS címet viselő előadása a legjobb értelemben vett diákszínjátszás hangulatával örvendeztetett meg bennünket. Az aesopusi mesékre, azok variációira épülő játék kis etüdök sorozata, kellő humorral és szerethető figurákkal. A játszók személyiségéből építkező szereposztás is azt mutatja, hogy remek pedagógiai cél valósul meg a csopot együttlétei során, nevezetesen a magunkat megismerő és feltáró, személyiségjegyeinket vállaló kitárulkozás első fázisa, vagyis az önazonosság mint olyan. Érdemes lenne a csapatot lassan megírt drámák irányába terelgetni.

A dombóvári színjátszás új várományosai, letéteményesei, folytatói is lehetnek a Galéria 6.0 csoport színjátszói. Egyszerű alapötletből, a miniszter asszony meztelenségének botrányából felépített játékuk, a Ha ideálok, te odalépsz minden játszónak lehetőséget kínál egy kisebb bemutatkozásra, így a munka valódi szárnypróbálgatássá válik. Egy kezdő csapatnál ennél fontosabb feladat nincs, biztosan érdemes volna egy következő munkánál egy markánsabb sorvezetőt használni, legyen az akár konkrét darab, akár klasszikusan felépített történet, hiszen az előadásban az arányok (meddig tart az egyik jelenet, meddig vesézünk egy szituációt, stb.) még nem mindenhol pontosak. Jól mutatja ezt az egyenetlenséget az egyik színjátszó kislány „banános” felpörgése, kifakadása – jó kérdés, hogy ha ennyi energia rejlik bennük, hol bujkált az előadás többi részében.

A Teátristák A pulóvergyűjtője minden bizonnyal a fesztivál legerősebb női alakítását hozta el nekünk a fesztiválra. A darab maga elég nehéz, kicsit filozofikus, túlbeszélő, de biztosan van benne valami, mert 15-20 évvel ezelőtt sokszor tűnt fel diákfesztiválokon. A csoportban mindenki a saját képességeivel van jelen (ének, tánc, próza), és szemmel láthatóan izgalmas műhelymunka húzódik meg a háttérben. Markáns ellenpontok, hangulati amplitúdók nélkül azonban mint előadás elvész önnön sűrűjében, bár éppen legfőbb erénye, a játszóinak kínált igazi színházi terep biztosítása személyes képességeik felmutatására végül kivezeti ebből a sűrűből.

A DuhajKodály Igazából kórház címmel állított elénk egy remek darabot. Az előadás hasonlóan építkezik, mint a korábban már elemzett Probléma című előadás. Itt is emberi sorsok és élethelyzetek adják a fragmentumokat, és a kórházhoz való viszony, mint az ellátás, az odafigyelés, a szeretet hiányának tematizálása rendezi egybe, majdnem sztorivá az előadást. A kulcs itt is az emberi viszonyok vizsgálata, amely feladatát kiválóan teljesíti az előadás. A tempó, a ritmus, egyes jelenetek végső kifutása nem mindig ugyanolyan jól megoldott, de a témáról való közös gondolkodás mindenképpen átmenti az esetleges üresjáratokon a csapatot.

A Zamárdiák Ha minden kötél szakad című előadása egy tábori munka végeredménye. A tanár-diák között dúló, úgy látszik, kimeríthetetlen, sőt történelmen átívelő módon feloldhatatlan ellentétre épülő játék sok szép pillanatot, összehangolt munkát mutat fel. Igazából egyéni alakítások nem is nagyon vannak az előadásban, és ez most erényként értendő, mert így valódi közösségi munka eredménye tevődik a színpadra. A témában rejlő lehetőséget talán jobban, mélyebben is lehetett volna boncolgatni, de ez nem szemrehányás, ismerve a szabadidős táborok által kínált lehetőséget a színházcsinálásra. A kötelekkel összegubancolt tér képnek erős, de a játékhoz nem igazán tett hozzá, sőt, helyenként kicsit mesterkélt formává avatta a játszók egyébként pontos jelenlétét.

Reflexiók a 2016-os Dél-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozóról

A 2016-os Dél-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozó után napokkal, hetekkel még mindig a hétvégén átélt, megélt, (és túlélt?) pillanatok hatása alatt úgy érzem, szívesen megosztanék néhány gondolatot az olvasóval. Ezek részben kérdések, részben egyéni benyomások, de mindenekelőtt egy volt diákszínjátszó és volt diákszínjátszó találkozó szervező teljesen szubjektív, és abszolút vitatható meglátásai. Leginkább szociálpszichológiai szempontból, az idealizmustól vezérelve. Mi a célja ennek az írásnak? Szeretném azt hinni, hogy a vitaindítás,  illetve szakmai párbeszéd generálása. Az pedig majd (remélem) kiderül, hogy mennyire tűnnek felszínesnek ezek a gondolatok egy nálam „gyakorlóbb” drámapedagógus/csoportvezető szemszögéből.

Tehát a kérdéseim:

1.      Mik egy regionális diákszínjátszó találkozó céljai?

2.      Mi a dráma tanár mint csoportvezető missziója?

3.      Ki és milyen motivációval szervez egy találkozót?

4.      Mi a résztvevő csoportok felelőssége?

5.      Mit jelent a részvétel?

6.      Miben lehet kompromisszumot kötni?

Szerintem:

1.

- Az egy régióban működő diákszínjátszó csoportok TALÁLKOZÁSA. Fizikailag, minthogy a csoportok azonos időben, azonos helyen jelen vannak. Gondolatilag, minthogy a csoportokat összeköti közös érdeklődésük, a csoporttagokat közös elköteleződésük. Emocionálisan, minthogy a színház efemer, itt-és-most jellegéből adódóan az érzelmi bevonással dolgozik.  Spirituálisan, minthogy hiszek abban, hogy van lélek, nemcsak individuális, hanem kollektív valójában is, a színház pedig a lélek működésétől nem elválasztható rituálé. Tehát egy (diák)színjátszó fesztiválon létrejön valami a világegyetemben, ami nem megismételhető és nem tehető pusztán indikátorokká, hanem a létezés lényegi aspektusaihoz visz bennünket közelebb. Az ilyesmi nehezen kvantifikálható vagy kvalifikálható.

- Megmutatkozás egymásnak, egymás előtt; nézzétek, ezek vagyunk, ezen gondolkodunk, ezt csináltuk, ennyit dolgoztunk vele, ezt szeretnénk mondani, így.

- Befogadás: úgy nézői, mint társadalmi szempontból; látom, hogy ezek vagytok, kíváncsi vagyok rátok, és arra, hogy ti min gondolkodtok, mit csináltok, mennyit dolgoztatok vele, mit szeretnétek mondani és hogyan.

- Szakmai fórum teremtése: kérdések és válaszok megfogalmazása, vélemények, nézőpontok, tanácsok, tapasztalatok megosztása; nyomás, bírálat és értékítélet nélkül.

2.

- A szociális kompetencia fejlesztése; a diákokon keresztül, általános, társadalmi szinten. A kompetencia három összetevője: tudás (pl. a kultúra szó jelentése(i)), készség/képesség (pl. önmagamat kifejezni tudás képessége), attitűd (pl. nyitottság). Miért? Hogy egy élhetőbb, intelligensebb, empatikusabb, toleránsabb, kedvesebb, igényesebb világban éljünk, ahol (például) a művészet érték, a kiközösítés pedig ciki, a véleménynyilvánítás szabadsága viszont nem egyenlő a kontroll nélküli fröcsögéssel, a közösség pedig olyasmi, amiért szívesen teszünk, hiszen KÖZÖS. „Az egyéni szociális értékrend erősödése a kreativitás növekedése révén valósul meg. A szociálisan sikeres gyerekeknek több lehetséges technikájuk létezik a bonyolult (és mindennapi) interperszonális helyzetek kezelésére. Ezek magukban foglalják a várható problémák kialakulása iránti fogékonyságot, az alternatív cselekvési lehetőségek elgondolását, és a cselekvések következményeinek és a viselkedésben megmutatkozó ok-okozati hatás iráni érzékenységet.” (Nagy József: Szociális kompetencia és proszocilaitás)

-  A csoport vezetése, tehát iránymutatás, pontosabban irányok mutatása, lehetőségek felkínálása; a szociális kompetencia fejlesztésének érdekében. Amennyiben a misszióval azonos jelentésű szó a küldetés, úgy a csoportvezető küldött; a küldött pedig képvisel valamit. Méghozzá olyasmit, amit meg tud fogalmazni mások számára, és ezekhez mérten cselekszik. Mindig. (Ez minden stratégiai tervezés alapja.) Ha a csoportvezető missziója nem a szociális kompetenciafejlesztés mentén definiálódik, hanem (például) az egyéni érdekérvényesítés mentén, akkor olyasminek lesz küldöttje, ami a társadalmi együttélés jelenségével nem párhuzamos, hanem attól függetlenített.

3.

- Olyasvalaki, aki elegendő kapcsolati, gazdasági és szellemi tőkével rendelkezik ahhoz, hogy megtervezzen, lebonyolítson és utánkövessen egy találkozót.

- Olyasvalaki, akinek rendkívül fontos a fenti két pontban említett minden állítás.

- Olyasvalaki, aki rengeteg energiát és órát szeretne áldozni AZ ÜGYNEK, attól függetlenül, hogy ez rövidtávon mennyire térül meg személyes vonatkozásokban.

- Olyasvalaki, aki különlegesen jó kommunikációs készségekkel rendelkezik, és ezeket nem a manipuláció eszközeként kívánja használni.

4.

- Tudatában lenni az előző három pontban összegzett állításoknak.

- Csoportnak lenni és részt venni.

- Kommunikálni a szervezők felé a csoport és az előadás igényeit, a megvalósíthatóság szem előtt tartásával, úgy időben, mint mennyiségben.

- Felelősségvállalás saját és mások testi, szellemi és lelki épségéért, a környezetért és a csoport/előadás kellékeinek épségéért, hollétéért.

- Megmutatkozni és befogadni, kérdezni, válaszolni, véleményt formálni.

- Tudatosítani a vendég és a résztvevő közötti különbséget.

5.

- Tevékeny együttműködés, jelenlét és közreműködés egy csoport tagjaként egy tevékenységben, munka vagy feladat végzésében.

- A figyelem megnyilvánulása egy személy, téma, jelenség iránt a vele kapcsolatos több ismeret befogadásának szándékával, kifejezett érdeklődés.

6.

- Abban (mindenben), ami nem a missziót szolgálja.

- Semmi másban.

Az Országos Diákszínjátszó egyesület főoldalán (diakszinhaz.hu) olvashatóak szerint:

„Az amatőr színjátszó csoportoknak, legyenek azok hagyományos szakköri jelleggel működő, vagy művészeti iskolában alkalmazott intenzív tanulási folyamatok, szükségük van a közösségi élet fejlesztésére, a közös jövőkép megfogalmazására és a közös értékek és célok átadására. Legyen ezekhez állandó helyszín, ahol más hasonló érdeklődésű emberekkel találkozhat és álljon rendelkezésére szakmai segítség az önfejlesztés igényének felkeltésére, valamint az önműveléshez, a közös értékek kifejezéséhez, megéléséhez, a közös célok megfogalmazásához, az amatőr színjátszás színvonalának megtartásához.”

Mindezt azért írtam le, mert mindent számba véve hiszek abban, hogy a regionális (és országos) diákszínjátszó találkozók résztvevői és szervezői érteni és értelmezni szeretnék önmagukat, egymást és a világot, egy funkcionális közösség (nevezzük társadalomnak) kialakításának reményében.  Néha úgy tűnik, mintha ezt elfelejthetnénk és kiszolgálhatnánk a missziótól eltérő érdekeket is, vagy a saját önkifejezésünk csatornájaként vagy eszközeként tekinthetnénk a diákokra, színjátszókra, diákszínjátszókra. Szerintem a dráma pedagógus/csoportvezető/rendező tanár építi a csatornát, teszi biztonságossá, sőt vonzóvá a játszók (önkifejezése) számára. A diákszínjátszó találkozó szervező pedig biztosítja a lehetőséget a csatornák formálódására, kapcsolódására. Lehet, hogy némelyik csatorna éppen nem abba az irányba tart, amelyik számára a legelőnyösebb volna; szerencsére a többi csatorna segíthet tükröt tartani ilyen esetekben. Viszont ha a csatorna lezár, akkor sem kapcsolódás, sem tükör, sem további irány nem határozható meg.  (És azt hiszem, ezt az analógiát nem bonyolítom tovább, előbb-utóbb a saját csatornáimba vesznék bele.)

Hajrá!

Jozifek Zsófi
jozifek.zsofi@gmail.com

Eredmények

Arany minősítés:

Béla: Mikor Isten csillagokat teremtett
Lélektraki projekt: Postiktív hiányérzet
Müszi 12.C: Zuhanás közben

Ezüst minősítés:

DVK Színjátszók: KÖZELLENSÉG
rADYr - H: Családi póték
PHSZ-Berze: Probléma
Zamárdiák: Ha minden kötél szakad
Müszi 11.C: Emberi pajzs
Teatristák: A pulóvergyüjtő
Eck - KMSz: 8482
Színes Mímes: Nem@illik.hu

Bronz minősítés:

Berze-Barcs: A Falu rossza
Janus: Apakomplex
OFF Színkör: Ez Opus
DVK utolsó D: Üres cipők
DuhajKodály: Igazából Kórház

Különdíj:

Színészi munkáért:
Harsányi Krisztián
Jászai Adél
Vilmos Noémi
Gillich Atina
Bék Zsófia
Hajdú Virág

Csoportos különdíj:
A Zamárdiák Színpadnak

Látványvilágért:
A Dombóvári Pályafenntartási Műhelynek

Zenei közreműködésért:
Bogdán Dániel
Horváth Junior
Orlai Szilárd

Pécsi Müszi Dráma 11.c: Emberi pajzs hadművelet

Pécsi Müszi Dráma 11.c

Emberi pajzs hadművelet

Napjainkban, a megoldatlan migránsválság, az újra ismétlődő terrortámadások egyre inkább erősítik egy esetleges háború kirobbanásának félelmét. Az előadás egy aktuális kérdéssel foglalkozik diákok szemszögén keresztül.

A hadat üzenő ország egy maroknyi fiatalja összefog, hogy emberi pajzsként védelmezzék az ellenséges országot, így állítva meg a háborút. Az „ellenség” védelmezése önmagában érdekes elgondolás. A víztározók és az olajkutak megvédése fontosabb cél volt azonban, mint az országban élő embereké vagy a nemzet igazi értéket képviselő részeié. A nemes célokat képviselő ugyanakkor kissé tudatlan, naiv diákok belecsöppennek egy helyzetbe, melynek megoldásához túl kevésnek bizonyulnak. A kőkemény valóság és a szélmalomharcnak tűnő feladat fokról fokra tehetetlenebbé teszi a közösséget.

Az újságok többfunkciós használata nagyon egyszerű, mégis látványos, minden jelenetben indokolt megoldás. Azonban a háttérre felfüggesztett, az éppen aktuális helyszínt jelző táblák úgy gondolom feleslegesek, hiszen a jelenetekből egyértelműen kiderül a szituációk színtere. Egyedi és igazán látványos volt a neonfények használata, mely megteremtette a rémálom szürreális, groteszk világát. A hatást tovább fokozta a korábban elhangzott, hívogatóan szép dal rémisztő, szövegében is kifordított, eltorzult változata. A finom virág húsevő növénnyé változott át. Ez a kép párhuzamba állítható a világ, az emberi társadalom eltorzulásával. Szintén párhuzam vonható az időjárás jelentésben elhangzottak és a cselekmény között.

A darab magvas és sokszor rendkívül súlyos gondolatokat közvetít, azonban ezek néhányszor túlságosan is kimondásra kerülnek. Azt gondolom, erre nem feltétlenül van szükség, hiszen a néző fejében a látottak alapján egyértelműen megszületnek, anélkül is, hogy konkrétan elhangznának.

A háború és a békéért való küzdelem, a jó cél érdekében küzdők falakba ütközése, tehetetlensége, kiszolgáltatottsága, a média és a vezető kormány hatalma, felelőssége mind olyan problémák, melyek mindig voltak és lesznek. De mindig lesz egy tettre és változtatásra kész, új, fiatal generáció is, amely kész cselekedni. Ez számomra az előadás legfőbb üzenete.

Jászai Adél

Galéria 6.0: Ha ideálok, te odalépsz

Galéria 6.0

Ha ideálok, te odalépsz

Tegnap meztelen volt a miniszterelnök asszony. Emiatt többen öngyilkosok lettek. Diogenész mintájára hordóba kell költöznünk, és testmozgásképp szobrokat ölelgetnünk. Élő rádióadás. Banán. A Galéria 6.0 csoport előadása olyan volt, mintha egy varázskalapból ötletcetliket húzott volna a három rendező.

            A színpadon végig egy térben beszélget öt fiatal, rádióadások szakítják meg a vitát a krízishelyzetről. A karakterek egyszerűek,  olyanok, akikkel nap mint nap találkozunk, de sajnos nem ismerünk meg eleget belőlük, az érzelmi mélységeiket nem látjuk meg, emiatt kötődést is nehéz kialakítani velük. Az események láncszerűen alakulnak, néha egy-egy kitekintéssel, melyek életszerűek, mégis inkább háttérbe szorítják a fő szálat, és csak kapkodunk a fejünkkel a pillanatnyi és a darab szempontjából végig fontos részletek közt, az előadás így megfoghatatlanná válik. A behozott tárgyak is mind-mind ezt a hétköznapi hangulatot erősítik, de mégis, céltalanok, színpadon értelmetlenek (pl.: a gitár, ami jól néz ki, tény, de mégsem játszik rajta senki).

            Az előadás utolsó öt perce pedig egy apokaliptikus banánlövöldözésbe torkollik. Az egyik szereplő felfegyverezi a többieket pár banánnal, majd teljesen érhetetlenül üvöltve magába tömi a fegyvereket, potyog a banán a szájából, az egész arcán szétkeni. Ez hiába a fesztivál egyik legemlékezetesebb öt perce, a közönség nevetése és a jelenet energiaszintje miatt az utolsó mondat, a darab lezárása szinte elveszett: „Én voltam, én tettem”.

            

OFF SZÍNKÖR: Ez Opus

OFF SZÍNKÖR: Ez Opus

Az ezópuszi tanmeséket mind ismerjük. Senki sem tudja, mikor-kitől hallotta először, csak úgy belénk ivódott az évek során. Pont ezért nagyon izgalmas a feldolgozásokkal foglalkozni, amik a „valami régi, valami új” alapelvet követik. Az OFF-SZÍNKÖR előadásában ilyen feldolgozások kerültek terítékre többek közt Hajnóczy Péter, Romhányi József művei alapján.

Az előadás két tanmesét dolgozott fel: az A tücsök és a hangyát és az A holló és a rókát. Ezeket először az eredeti, majd az újabb történetek követték váltakozva. A térben minden színjátszó folyamatosan jelen volt, a váltásokat a biodíszlet alakzatváltoztatása jelezte, a zene pedig elősegítette ezt.  Nem mindig sikerültek pontosnak, elég élesnek ezek a jelzések, de így is remekül oldották meg. Minden egyes állathoz rendeltek egyfajta jelzésként egy ruhadarabot: sapkák és kabátok alatt váltakoztak a szereplők. A jelenetek szövegileg kötöttek, ezt sokszor át lehetett érezni és látni az emiatt kialakult görcsöket.

Az előadás nem hagy mély nyomot a lelkünkben, de nem is azért van. Ugyan a szövegekben van társadalomkritika, ez itt mégsem jelenik meg semmilyen formában. Önfeledten, színtisztán szórakoztat a darab a maga szóvicceken alapuló humorával, a nézők és a játszók pedig egyformán élvezik ezt, és ezzel az előadás a célját maximálisan elérte.

Ungvári Sári

Teátristák: A pulóvergyűjtögető

Teátristák

A pulóvergyűjtögető

Táncos lány lágy fényekbe borítva, nyugodt hangulat és a nézők sorában ülő énekes pacsirta fogadta a kimerült, ám annál kíváncsibb közönséget.  Miközben a gyönyörűen táncoló, kedves arcú lány fizikailag volt jelen, addig a háttérből – pontosabban a nézők soraiból – szóló aláfestő ének ringatott minket abba az állapotba, amit sok-sok jelző közül leginkább a „ringató” szóval lehetne jellemezni. (Nem mondom, szükségünk volt az előadás energiáira.) A páros játéka amellett, hogy elkápráztatta a nézőközönséget, az idei Regionális Diákszínjátszó Találkozó legszenvedélyesebb kezdőjelentének nevezhető. És ebből az érzelmi szintből kiinduló további két játszó közel játéka következett.  Egy pár, két színjátszó, egy fiú és egy lány, akik olyan hitelességgel adták elő a kalandozni vágyó fiatalok belső indulatait, hogy már a fejemben össze is adtam őket. 

Annak ellenére, hogy az előadás megközelítőleg egy óra hosszúságú volt a végig jelenlévő színészek alig hibáztak valamit, mind szövegben, mind játékban. Mindennek ellenére felmerül a kérdés, hogy mégis mit műveltek? Egyben láthattunk fizikai színházat, ami látványos volt, valamint könnyed prózai színházat. Persze ezt mind szépen és jól, mégis az előadás mondanivalója kissé háttérbe szorult, ami bizony nagy kár, mert roppant érdekes történetet mesél el William Mastrosimone drámája. Egy zavaros lány, aki csupán társaságra és gyengédségre vágyik és egy kiéhezett kamionsofőr, aki a legtöbb férfitaktikát bevetve próbálkozik egy „jó alvás” érdekében. Talán a karakterek túlzott belső játékának, talán a szemet szúró mozgásnak, talán a dramaturgiai szándéknak tudható be, hogy nehezen lehetett azonosulni az elvágyódó fiatalokkal. A gyermeki könnyedséggel, és ugyanakkor katonai fegyelemmel mesélt történetek nem igazán kötötték le a figyelmemet, ám unatkozni sem ott. Az előadás íve egy kétszínű szivárvány, a színészek jelenléte kifeszített kötél, az összkép pedig egy steril vászon volt.

Egyszerre volt vonzó és tanszító.

Vermes Nikolett

Dombóvári Pályafenntartó Műhely: Transzmisszió

Dombóvári Pályafenntartó Műhely

Transzmisszió

Impulzív kezdés, sejtető díszlet és pattanásig feszült színészi koncentráció, ami végig jellemző volt az előadásra. Nézőként beérkezve az a groteszk kép tárult szemünk elé, ahogyan egy vasutas ruhába öltőzött főpap merev tekintettel az elé táruló, jó gyorsan feltöltődő nézőtérre koncentrál. Ezt a kép fokozta további három játszó beérkezése, akik mint ministránsok börtöni viselethez hasonló jelmezben vonulnak be – megjegyzem a bevonulás nem sokban tárt el a jelmez mivoltától, sőt, teljes egészében egyszerű katonás meneteléssel léptek színre.

Rövid monológ, és még rövidebb dialógusok után fület simogató zenére, mint hal a vízben úsztak a színjátszók. Lágyan, itt-ott zavarosan, mégis mindvégig a zene ritmusát követve már-már apró performanszokba hajló jelentek követték egymást.

Nagy kíváncsiságot keltett a falnak támasztott díszletek egy része, amire a színpadkép kialakításának okán nagy szerepe volt. Csak az nem látta meg a furcsa szerszámokat, aki nem akarta. Ezen felül nem lehetett nem észrevenni a kartonpapírból készített sírt sem, mely mindvégig központi figyelmet élvezhetett.

Az előadás mindössze 45 percéből élő szöveg kb. 5 percre saccolható. Ám ez koránt sem volt zavaró, amiért mindvégig különbnél különb zenék szóltak a hangfalakból, mindegyik egy új érzetet bemutatva. Ezzel együtt a furcsa tárgyak váltogatták egymást. Példaként kihagyhatatlannak tartom megemlíteni a nokedli szaggatót, mely egy farúdhoz volt rögzítve, funkciója ugyan nem volt egyértelmű, de annál egyedibb a megvalósítása.

Tárgy és zene váltások sokasága, monoton hangulat. Körbenézve az ücsörgő sorokon a megosztó arckifejezések közt szerepelt kíváncsi és unott is egyaránt – a sok már mellett – mégis az unott arcú nézőközönséget felcsigázta, a kíváncsi arcú nézőkben pedig eloszlatta a kételyeket, hogy a sírban közel 35-40 percig másik két színjátszó feküdt.

Marina Ambramovic megirigyelte volna.

Vermes Nikolett

rADYr – H: Családi Pótlék

rADYr – H

Családi Pótlék

A nagyatádi Ady Gimnázium tanulói azon szerencsés középiskolások közé tartozhatnak, akik Stettner Zoltán Tütü színjátszó szakköri foglalkozásának keretében gyakorolhatják az abszurd (szó)vicc színházat.

A Családi Pótlék főszereplője a jó szándékú szomszédasszony, akinek kiműtötték a bal agyféltekét, így számolni tanul; méghozzá a méltán el nem híresült „egy: egy almafa, kettő: két katica, három: három kiskacsa” gyermekdal segítségével, amely tökéletesen megteremti az előadás alaphangulatát, és szerencsére a későbbiek során is újra és újra felcsendül. A központi szereplő már önmagában is megteremti az abszurd történet kibontakozásának táptalaját. Tütü az utóbbi évek során mesteri szintre fejlesztette ”a gagyi” előadásban való működtetését, egyúttal teremtett a csoport köré egy várakozást; szeretnénk magunkat minden évben hülyére röhögni a rADYr márka fémjelezte produkciókon.

Az előadás azzal a hatásmechanizmussal dolgozik, hogy a kulcs pillanatokban mindig éppen annak az ellenkezője történik, mint amire számítanánk. A meglepetés pedig legtöbbször humorforrás. A jelenetek többsége feszes, sűrít, pontosan annyi hangzik el, amiből már éppen megértjük a helyzeteket, nincsenek felesleges mondatok. A karakterek ábrázolása sztereotipikusan eltúlzott, a szerep és a szereplő a viszonya a játszók többségénél jobban látszik, mint a megjeleníteni kívánt alak. Emiatt pedig nem mindig tudnak igazán érdekesek lenni a karakterek, az építkezésből jórészt kimarad az a szellemesség, ami a helyzetekben és a párbeszédekben olyan jól működik.

A rögzített improvizációk egymásba fűzésében érezhető a dramaturgiai szándék, viszont a narratívát nem érzem koherensnek, olyan, mintha a történetnek lenne eleje, és egy gyorsan hozzáfoltozott vége. Persze kérdés, hogy az abszurd, (szó)vicc színházon mennyire számonkérhetőek hasonló szerkesztési elvek. Ahhoz viszont nem elég bátor az előadás az abszurditáson belül, hogy ne akarjam a történetet érteni, vagy a karaktereket értelmezni. 

Jozifek Zsófi

Színes Mímes művház: Nem@illik.hu

Színes Mímes művház: Nem@illik.hu

Tudatos én vs ösztön én. A bonyhádi gimnázium színjátszó csoportjának Nem@illik.hu című előadása Freud ezen pszichológiai elméletének egyes tételeit járta körbe alig harminc percben.

Freud egyik elmélete szerint minden emberben létezik egy tudatos én, és létezik egy ösztön én. Ha az emberről a tudatos ént lecsupaszítjuk, akkor tudjuk megélni a belső ént. A tudatot a színpadon az asztal képviselte: Freud „inasával” ide próbálja beküldeni az analízisre váró embereket. Az előadásban ez az asztal adja a keretet is, a darab végére már mindenki bebújik az asztal alá, és könyörög a segítségért. Maga az asztal, mint a tudat síkjának megfelelője nagyon jó ötlet, mégis a jelentősége megkopik (keveset használják ténylegesen), holott kulcsmotívumként még érdekesebbé tehetné az előadást. Freud szerepe és helyzete a darabban ugyancsak nem tisztázott: a bölcs filozófusból nagyon hirtelen lesz megvetés tárgya, számon kérjük, bemocskoljuk, majd megadjuk magunkat neki. Azonban a viszony íve nem érzékelhető pontosan, inkább jelekből olvasunk, mint érzünk.  Nézőként nagyon hiányzott egy konkrétabb megfogalmazás, ki is számunkra Freud.

Az előadás villódzó jelenetei az etikusság határait feszegették: mit szabad, mit nem szabad, meddig mehetünk el. A játszók lendülete és energiája a nézőket teljesen bevonta. A nonverbális, mozgásos rész külön figyelmet érdemel, nagyon jól megkoreografált pillanatképeket vonultattak fel (pl.: Freud számonkérése, köpeny befestése). Személyes kedvenc a híres-hírhedt Bánki Beni slam, aminek a szövegét a színjátszók egymás közt olyan könnyedén passzolgatták, mintha teljesen a sajátjuk lenne.  A gyönyörű, liberális anyamadár gyorsan vált kokainmámorrá, a fennkölt pillanatból való szakadékugrás a pokolba viszont nem volt annyira erőteljes, mint amekkorának lennie kellene, hisz ennek a váltásnak a brutalitása adná az okot arra, hogy mégis az asztal alá akarjunk bújni mind.

A tárgyak használatát néha ugyanúgy mozgással igyekeztek felváltani, máskor pedig valós eszközök kerültek elő. Egyszer elolvasnak egy képzeletbeli cetlit a színpadon, majd valódi csipszet esznek, így inkonzisztens a tárgyhasználat, nincs összhangban önmagával.

Összességében a Színes Míves színjátszói egy nagyon érdekes, izgalmas témához nyúltak, ötletes kapaszkodási pontokat találtak a feldolgozásához, és bizonyos részletek fixálásával az előadásból akár egy (diák)pszichológiai mű is összejöhet.

Ungvári Sári

Eck-KMSz Gimi: 8482

A vita művészete

A szabadság vágya és az érte való küzdelem az emberi jellem egyik legalapvetőbb tulajdonsága. Ki mondható szabadnak? Hiszen mindannyian korlátok között éljük mindennapjainkat. Olyan akadályok fogságában, melyeket vagy egy külső tényező hoz létre, vagy mi, saját magunk.

Számomra az előadás leginkább a belső küzdelmet, az önmagunkkal való folyamatos, véget nem érő vívódást jelenítette meg. Cselekedjek, vagy tűrjek még? Lépjek végre vagy ácsorogjak továbbra is egy helyben? Mit válasszak, a biztos szenvedést vagy a bizonytalan boldogságot? A pontosan megkoreografált, látványos „örök körforgás” tánc remekül illusztrálta az érzelmek, döntések állandó váltakozását, a problémák időtlenségét. Hasonlóan szép megoldás volt a két játszó által megjelenített, iránytűre emlékeztető mozgás. Az iránytű erős motívum, mely képviselheti az útkeresést, a helyes irány, a helyes döntés keresését. A darab során a földre felrajzolt út vagy térkép szintén ezt a szimbólumrendszert erősíti.

Az előadás sarkalatos pontja a vita, illetve a vitázás művészete. Az összekülönbözések, szóváltások mind apró csaták, hatalmi harcok, melyeket nap mint nap megvívunk a környezetünkben élőkkel. Ilyenkor azonban önmagunkkal is harcolunk: engedjünk a másik félnek vagy küzdjünk tovább, talán értelmetlenül. Mi az a pont, amikor a békülés már saját magunk alárendelésével jár, vagy éppen a másik ember rendelődik alá nekünk?

A darab érdekes kérdéseket boncolgat, azonban az így felmerülő problémákat mégis kissé felszínesen érinti. Szinte általánosságban beszél, nincs igazi konfliktus. A néző számára a vita inkább elmagyarázásra kerül, mint bemutatásra. Ezeknek a jeleneteknek a mozgatórugója a humor, és a könnyed, mégis tömör ábrázolás.

Az Eck-KMSz előadása összességében egy szépen megkoreografált, pontosan megszerkesztett darab. A szereplők erős színpadi jelenléte, dinamikus játszásmódja, valamint a remek táncos elemek végig fenntartják a néző figyelmét.

Jászai Adél

DVK Színjátszók: Közellenség

DVK Színjátszók

Közellenség

„Az állat, mellyel a következőkben foglalkozni fogunk, egyike a leghasznosabb háziállatoknak.”

Nézők szemben, nézők oldalt, nézők ülve, nézők állva, nézők kuporogva figyelték az előadás komolynak tűnő, ám annál humorosabb kezdését, melyet a két ló dialógusával indított el. Már az elején egyértelműen elhangzott mondatokból nem okozott nagy fejtörést a néző számára, hogy megfejtse, miről is fog szólni Tasnádi István Közellenség című drámája. „… ez az állat különösen életében nyújt az embernek hasznos és kellemes szolgálataival olyan segítséget…” – amitől egyenesen borsózott a legtöbb néző háta. Annak bemutatása, hogy a gazdájuktól elvett két ló milyen sorsa jut, egyszerűen ki lehetett volna találni, csakhogy ekkor még senki sem gondolt a későbbiekben történő kiherélésre, már ami a csődört illeti… Igen, látványában gazdag előadásnak nevezhető, de ez nem csak az előbbi abszurd cselekvésben merült ki. A darab első felében felhúzott sorompó (két szék között kifeszített fásli), ami egyben átívelhetetlen akadályt jelentett, és egyben a bekeríthetetlennek tűnő hatalom határvonalát képezte, rövid idő után „felnyílott”, a cselekvő keze alatt.
Mindeközben belátást nyerhettünk a határok nélkül mulató Tronkai Vencel mindennapjaiba. Nők, pénzszórás, és a töménytelen mennyiségű alkohol mindaddig semmi gondot nem okozott, amíg frusztráló színészi játékba nem torkollott, mely alól a törvénytisztelő gazda karaktere nyújtott feloldozást.
Mígnem a jó kedélyű gazda egy csapásra gyilkossá nem vált, felesége halálának következtében. Ahogy egy szerető férj képes bosszút állni, és ahogy egy bűnös férfi próbál menekülni, miközben maradék önbecsülését utoljára magához szorítva törődik bele sorsába. Mégis, a bosszúállóból megalázott lett, és egyben a legmegosztóbb karakter is, akinek Luther szerint egyetlen (és legnagyobb) hibája az volt, hogy nem tudott megbocsátani felesége gyilkosának.
Ekkor került az ítélőtábla elé, ahol eddigi ideáljában kellett csalódnia és vállalni véres bosszújának következményeit. Ekkor is felkerültek az angyalszárnyak – szintén fásliból lett szalagok, amik mint kötőfék visszatartanak, néha mint szárnyak lendületet adnak, majd végül mint béklyó fojtogatnak. Mindez alatt robbant be az előadás létfontosságú elemeként háttérben játszó zenekar.
Az ítélet lehetősége kétirányú volt, csak a választ nem tálalták, helyette inkább feltálalták annak lehetőségét a nézők számára egy nyílt kérdéssel, vagyis azzal, elítélnénk-e Kohlhaast, vagy elengednénk őt. Érdekes volt látni, hogy egy diákszínjátszó darab kinyitása milyen érzelmeket vált ki egyes emberekből.
Egy nézői vélemény szerint: „Attól, hogy az előadásban elhangzik egy nyílt kérdés, nagyon feszültté válik a légkör, és hogy a nézők válaszadását követő zene teljesen felkavaró volt. Ha előbb hallom azt a zenét, egészen biztos, hogy más választ adok.” Bátran kimondhatom, hogy a vitaszínház kezdeményezés provokatív volt, és megfontolandó.
Végül az ítélet nem hagyta, hogy bosszúálló karakterünk – legyen akár törvénytisztelő gazda – kapjon még egy esélyt az élethez.
Felmerül a kérdés, ha megbocsátunk rosszakaróinknak, akkor azzal egyben feloldozást nyerünk?

Vermes Nikolett

Milyen szót? Projekt Gimi: Prostiktív hiányérzet

Prostiktív hiányérzet

Akkor most írok valami szépet az előadásról, mert „mind elkurvulunk egy szép napon.” Majd átgondolom még egyszer és rájövök, hogy nem, nem ez a nap lesz az. A darab egésze tabukat döntöget, úgymint a tanár-diák kapcsolat és a prostitúció sokrétű ábrázolása. Az szerencsére látszik a darabból, hogy sem a játszók, sem a rendezők nem érintettek ebben a témában személyesen, ám azt a kicsi szegletét, amit be akartak mutatni, nagyon jól sikerül megragadniuk. Inkább statisztikákból dolgoztak, mintsem tapasztalatból, és ezért kicsit lazábbra is vették a dolgot. Szerencsére nem egy nagyon sötét és borzalmas világot ábrázoltak, hanem azt, ahogy a nagyszülő mesél az unokájának nem éppen egyszerű életéről, és mindezt jól kompenzálták a humorral.

A kezdő kép egy csapat játszó, akik körben ülve masszírozzák egymást. Persze, sok mindenre lehet asszociálni ebből a képből, mégsem éreztem azt, hogy kellőképpen megadta volna a kezdő lökést az előadásnak. A játszók többnyire szépen, érthetően és hangosan beszéltek, ezzel nem is volt baj, ám többször is előfordult, hogy a közönség nevetése alatt is folytatták a darabot, nem várták ki, hogy elcsendesedjenek, így pedig elvesztek mondatok, amit nagyon sajnáltam.

Mindenkinek megvan a maga története, mind tele vagyunk hol vicces, hol kevésbé szórakoztató sztorikkal életünk eseményeiről, véletlenszerű történéseiről. Mi egy nagyszülő történetét hallhattuk, ahogy unokájának mesél fiatalságáról. Többek között ezért sem értettem a darabot elindító részt, ahol ugyanez a játszó mint színjátszó szervezkedik, rendezkedik, hogy neki pontosan 80 emberre van szüksége ahhoz, hogy el tudja kezdeni. Ez a rész teljesen fölösleges, nem tesz hozzá az előadás egészéhez és nem is segít ráhangolódni, kicsit azt éreztem, hogy kilóg a sorból.

Tetszett, ahogy beledolgozták a köztudatban lévő dolgokat, hogy a szóban forgó pasinak csillog a bőre, akárcsak a Twilight-filmek vámpírjainak, vagy hogy a tanár úr amolyan borostás, kockás inges fazon. Az über vs. taxi dolog behozása is ötletes volt, főleg hogy a fiúk, mint taxisok, sárga pólóba bújtak. Kelléket alig használt a darab, de rendkívül jók voltak az öltözékkel való jelzések.

Kicsit sok volt számomra a szexuális utalás és a vicceskedések, amik néha már átmentek kínosba. Főleg a legvégén, amikor jobb szó híján szinte orgiába átcsapó fetrengés tört ki a színpadon, amit aztán szerencsére humorral megtöltve átfordítottak éneklésbe. Nagy kő esett le a szívemről, mégiscsak diákszínjátszó találkozón vagyunk. Kicsit felemás érzésem volt a történetek alatt: volt, hogy úgy éreztem, ezt nézném még akár másfél órán keresztül is, máskor meg könyörögtem, hogy legyen már vége ennek az egésznek.

Mindezek mellett a történetek nagyon jól ki voltak dolgozva, megjelenítve és a fő száltól sem kanyarodtunk el nagyon. A telefonnal való hercehurca pedig különösen tetszett. Tudott újat hozni, amikor már nagyon beleültem volna a darabba. Szabadságot adott a nézőnek, hogy az előadás vége nyitott maradt, így mindenki úgy gondolja tovább a történetet, ahogy ő akarja.

Hetesi Júlia

MIKOR ISTEN (?)

A BÉLA csoport Pécsről érkezett. Előadásuk számomra a nap legjobb előadása volt, amolyan igazi ember-ember között létrejövő színház. Az értékelésen rengeteg pozitívum mellett azért kitértünk azokra a problémakörökre is, amiket szándékosan nem nevezek negatívumnak.

Miért? Mert a Mikor Isten a pénteki napban talán az egyik legerősebben a résztvevő diákok világára, személyiségére, a valóban bennük rejlő lehetőségekre építő munka volt, és mint ilyen, kritizálható ugyan (hiszen ami alkotás, és közszemlére tétetik, az bátran legyen csak kiszolgáltatott), de inkább továbblendítő vitákra sarkalló.

Az előadás látszólag a vallás-vallásosság-tradíciók kérdését járja körül. Ebben kicsit talán felszínes is marad, parodisztikus, de szerencsére egy jó rendezői/dramaturgi véna beleburkol valami mást is, valami szebbet, valami mélyebbet, valami eszenciálisabbat, valami emberi drámát.

Egy botlás az életben, egy félrelépés, ami évekre pecsételi meg egy férfi és egy nő (apa és anya) viszonyát, és a kétség, ami ha "nem dolgozzuk fel", pusztítóvá válik. Vagy felőröl belülről, vagy elpusztít másokat. Ebben a mindent meghatározó lavinában szinte észrevétlenül lesz a darab központi fókusza Marci, a kissrác, aki a vitatott gyermek (enyém vagy nem az enyém viszonylatban), és aki nem mellesleg Jézusnak hiszi magát.

Az előadás viccek, faviccek, olcsó és zseniális poénok sorozatából lassan kúszik át a valódi emberi drámába, és egyik pillanatról a másikra lesz már súlyossá az, ami addig súlytalan volt.

A vallását szinte alsógatyasebességgel váltogató fiú, a meggyőződéssel "bekeresztülő", eladdig muszlim család-barát, a tehetetlenül ténfergő apa, és a saját helyzetét kommunikálni nem tudó állapotos lány megküzdhetne a maga tragédiájával, felülemelkedhetne saját helyzetén, de nem teszik.

Egyedül az anya és a "zabigyerek-Marci-Jézus" indul el ebben az üres világban, hogy a darab végén egy piétában önmagukra, vagy inkább a fájdalmas egymásrautaltság állapotára leljenek.

Az ő száluk szépen emelkedik ki az addig csak poentírozott, egyébként légüres, dekadens közegből, és valódi felépítménnyé válik, valóban saját keresztükké a lezáró piétában.

Tény, hogy amennyiben az előadás kicsitt színesebben, változó, vagyis "ívet húzó" módon mutatná fel a család közegét, változóvá tenné azt is, mélyebb emberi drámák mutatkoznának meg, és a széthulló világgal is történne valami. Így inkább az anya-fiú problémára koncentrál, a körítése egysíkú, egydimenziós, bár hozzáteszem, engem ez ebben a munkában a legkevésbé sem zavart.

Olyan ez, mint amikor az ember az interferencia zajában keresi Bartók elhaló dallamait egy régi Sokol-rádión. Ha megtalálja, eltűnik a zaj, és zenévé válik a szürke semmilyenség.

A játszók remekül dolgoznak, és kiválóan teszik magukévá a figurákat (avagy épp a rendező engedi magukból kibomlani ezeket).

Zárszóként annyit még, hogy Vilmos Noémi alakításához fogható játék ritkán születik diákszínpadok deszkáin.

Janus Gimi: APAKOMPLEX

Apakomplex

Mai napig fontos közéleti kérdést dolgoz fel a Janus csoportja. Hogyan állunk a migránsokhoz, ehhez a megosztó helyzethez, amivel szemben igazából tehetetlenek vagyunk? Kinek milyen ötletei vannak a probléma megoldására, kinek adunk igazat, kire hallgatunk, hogy próbáljuk megvédeni magunkat?

Nagyon sokan, sokféle műfajban feldolgozták már ezt a témát. Személy szerint nagyon sok olyan slam poetry szöveget hallottam, ami a rasszizmus, a kirekesztés, vagy mostanában a migráció kérdésével foglalkozik és igazából egyik sem tudott valós választ adni. Egyik sem mondja meg, hogy mit kéne tenni, hogyan lehetne orvosolni ezt a helyzetet. Általában csak azt mondják el, amit mindenki tud: miszerint mindenki zacskót húz a fejére, vagy a földbe dugja, kinek, mi. Aztán: azt is látjuk, hogy kedves vezetőink képtelenek megoldani ezt a problémát, sőt, mi több, igyekeznek rettegésben és kétségek közt tartani minket. A darab ezt mind jól bemutatta, ám újat nem tudott sajnos mutatni.

Szerencsére nagyon sok pontban dicsérendő az előadás: A cselló szerepe nagyon sokat hozzátett a hangulat megfestéséhez. Jó helyen volt, segített beleélni magunkat a helyzetbe, nem volt kirívó. Az ének is nagyon jól illeszkedett ebbe az egészbe.

A Magyarországról beszélő idegenvezető jelenete egyszerre volt vicces és elszomorító.

A politikus megjelenítése… igen. Hát, szóval… igen. Értitek.

Szórakoztató volt a szinte már mániákus srác, aki látszólag teljesen logikusan felépített számításait próbálja lenyomni a torkunkon. Mindenbe belemagyaráz dolgokat, összefüggéseket keres. Egyik példája: bevándorló – ellenálló – mindegyik lóval végződik, tehát a bevándorló ellenálló. Kicsit a társadalmunk görbe tükre.

Nagyon frappáns volt a kellékhasználat, tetszett, ahogy a kék zacskók és a pet palackok végig szerepet kaptak a darabban, ilyen vagy olyan formában. Különösen tetszett, ahogyan a halál ábrázolásra került, nem a szokványos diákszínjátszós hattyú-halála jelent meg, hanem a képzeletünkre bízta.

A bomba egy kicsit fájó pont volt, mint a faviccek, de persze az ötlet maga nem rossz és jó az átkötés is vele, de azért ezen még lehetne gondolkozni.

A kislány szövegét mondó játszó számomra hiteltelen volt. Egyik lábáról a másikra állt és semmilyen érzelmet nem fejezett ki az előadása. Ezen kívül pedig sokszor volt sajnos halk a megszólalás, így valószínűleg értékes mondatok vesztek el.

Persze, értem, hogy „a körülmények áldozatai vagyunk”, ám azt sajnálom, hogy a darabból végső soron nem derül ki, hogy a játszók hogyan állnak ehhez a témához.

Hetesi Júlia

ANektekvalóK Művház: A szem

ANektekvalóK
A szem

Anya, apa, gyerekek, csupa szív, semmi szeretet… és itt elsősorban a tagadáson van a hangsúly. Az előadás alig negyed órában vázolta fel a különféle gyermeki viselkedéseket, melyeket legfőképp a szülő hiánya válthat ki egy felcseperedő emberből. Központi szerepet kapott valami ölelgetnivaló plüssjegesmedve, aki hol a jó, hol a rossz, hol a csalódott, hol pedig a lázadó gyermek kezébe vándorolt – pontosabban esett. Hogy miként viselkedik egy figyelemhiányos fiatal? Bulizik, fiúzik, bliccel a buszon, de ezeken felül más különösebb bűnt nem vét sem maga, sem pedig embertársai ellen, inkább a már említett plüssjegesmedve kerül ki a játszók keze közül és marad egyedül. Hogy ez a szőrmók képes-e érezni az elhagyatottságot, vagy egyáltalán bármit, nem derült ki egyértelműen.

A diákszínjátszók lendülete láthatóan nagy volt, jelenlétük ügyes, mégis, a földön történő játék ezt szinte mindvégig ellensúlyozta, pontosabban ellene dolgozott, energiaszintjüket a fekete padlón hagyva.

Az árulkodóan halk nézőközönség (néhány kedves poén feletti kuncogástól eltekintve) kitörő nevetésbe – talán bátran kijelenthetem – egyszer sem tört. Legyen bármennyire ölelnivaló egy plüssállat, vagy bármennyire szánni való az a kisgyermek, aki bizony az esti mesét nem a szüleitől hallja, az előadás mély érzelmeket sem váltott ki a nézőközönségből.

                                                                                                                                         

Vermes Nikolett