Dombóvári Pályafenntartó Műhely
Transzmisszió
Impulzív kezdés, sejtető díszlet és pattanásig
feszült színészi koncentráció, ami végig jellemző volt az előadásra. Nézőként
beérkezve az a groteszk kép tárult szemünk elé, ahogyan egy vasutas ruhába
öltőzött főpap merev tekintettel az elé táruló, jó gyorsan feltöltődő nézőtérre
koncentrál. Ezt a kép fokozta további három játszó beérkezése, akik mint
ministránsok börtöni viselethez hasonló jelmezben vonulnak be – megjegyzem a
bevonulás nem sokban tárt el a jelmez mivoltától, sőt, teljes egészében
egyszerű katonás meneteléssel léptek színre.
Rövid monológ, és még rövidebb dialógusok után
fület simogató zenére, mint hal a vízben úsztak a színjátszók. Lágyan, itt-ott
zavarosan, mégis mindvégig a zene ritmusát követve már-már apró performanszokba
hajló jelentek követték egymást.
Nagy kíváncsiságot keltett a falnak támasztott
díszletek egy része, amire a színpadkép kialakításának okán nagy szerepe volt.
Csak az nem látta meg a furcsa szerszámokat, aki nem akarta. Ezen felül nem
lehetett nem észrevenni a kartonpapírból készített sírt sem, mely mindvégig
központi figyelmet élvezhetett.
Az előadás mindössze 45 percéből élő szöveg
kb. 5 percre saccolható. Ám ez koránt sem volt zavaró, amiért mindvégig különbnél
különb zenék szóltak a hangfalakból, mindegyik egy új érzetet bemutatva. Ezzel
együtt a furcsa tárgyak váltogatták egymást. Példaként kihagyhatatlannak tartom
megemlíteni a nokedli szaggatót, mely egy farúdhoz volt rögzítve, funkciója
ugyan nem volt egyértelmű, de annál egyedibb a megvalósítása.
Tárgy és zene váltások sokasága, monoton
hangulat. Körbenézve az ücsörgő sorokon a megosztó arckifejezések közt
szerepelt kíváncsi és unott is egyaránt – a sok már mellett – mégis az unott
arcú nézőközönséget felcsigázta, a kíváncsi arcú nézőkben pedig eloszlatta a
kételyeket, hogy a sírban közel 35-40 percig másik két színjátszó feküdt.
Marina Ambramovic megirigyelte volna.
Vermes Nikolett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése