MIKOR ISTEN (?)

A BÉLA csoport Pécsről érkezett. Előadásuk számomra a nap legjobb előadása volt, amolyan igazi ember-ember között létrejövő színház. Az értékelésen rengeteg pozitívum mellett azért kitértünk azokra a problémakörökre is, amiket szándékosan nem nevezek negatívumnak.

Miért? Mert a Mikor Isten a pénteki napban talán az egyik legerősebben a résztvevő diákok világára, személyiségére, a valóban bennük rejlő lehetőségekre építő munka volt, és mint ilyen, kritizálható ugyan (hiszen ami alkotás, és közszemlére tétetik, az bátran legyen csak kiszolgáltatott), de inkább továbblendítő vitákra sarkalló.

Az előadás látszólag a vallás-vallásosság-tradíciók kérdését járja körül. Ebben kicsit talán felszínes is marad, parodisztikus, de szerencsére egy jó rendezői/dramaturgi véna beleburkol valami mást is, valami szebbet, valami mélyebbet, valami eszenciálisabbat, valami emberi drámát.

Egy botlás az életben, egy félrelépés, ami évekre pecsételi meg egy férfi és egy nő (apa és anya) viszonyát, és a kétség, ami ha "nem dolgozzuk fel", pusztítóvá válik. Vagy felőröl belülről, vagy elpusztít másokat. Ebben a mindent meghatározó lavinában szinte észrevétlenül lesz a darab központi fókusza Marci, a kissrác, aki a vitatott gyermek (enyém vagy nem az enyém viszonylatban), és aki nem mellesleg Jézusnak hiszi magát.

Az előadás viccek, faviccek, olcsó és zseniális poénok sorozatából lassan kúszik át a valódi emberi drámába, és egyik pillanatról a másikra lesz már súlyossá az, ami addig súlytalan volt.

A vallását szinte alsógatyasebességgel váltogató fiú, a meggyőződéssel "bekeresztülő", eladdig muszlim család-barát, a tehetetlenül ténfergő apa, és a saját helyzetét kommunikálni nem tudó állapotos lány megküzdhetne a maga tragédiájával, felülemelkedhetne saját helyzetén, de nem teszik.

Egyedül az anya és a "zabigyerek-Marci-Jézus" indul el ebben az üres világban, hogy a darab végén egy piétában önmagukra, vagy inkább a fájdalmas egymásrautaltság állapotára leljenek.

Az ő száluk szépen emelkedik ki az addig csak poentírozott, egyébként légüres, dekadens közegből, és valódi felépítménnyé válik, valóban saját keresztükké a lezáró piétában.

Tény, hogy amennyiben az előadás kicsitt színesebben, változó, vagyis "ívet húzó" módon mutatná fel a család közegét, változóvá tenné azt is, mélyebb emberi drámák mutatkoznának meg, és a széthulló világgal is történne valami. Így inkább az anya-fiú problémára koncentrál, a körítése egysíkú, egydimenziós, bár hozzáteszem, engem ez ebben a munkában a legkevésbé sem zavart.

Olyan ez, mint amikor az ember az interferencia zajában keresi Bartók elhaló dallamait egy régi Sokol-rádión. Ha megtalálja, eltűnik a zaj, és zenévé válik a szürke semmilyenség.

A játszók remekül dolgoznak, és kiválóan teszik magukévá a figurákat (avagy épp a rendező engedi magukból kibomlani ezeket).

Zárszóként annyit még, hogy Vilmos Noémi alakításához fogható játék ritkán születik diákszínpadok deszkáin.