RDT, CSURGÓ, 2016.
szerző: Komáromi Sándor
„Csurgón 14 évvel ezelőtt volt utoljára diákszínjátszó fesztivál. Most
újra van. És jó, hogy van. Az ide érkező csapatok, de legalábbis a
csoportvezetők jól ismerik egymást, sokan szinte egy köpönyeg alól bújtak ki,
hogy önálló utakat keresve kezdjenek foglalkozni a legkülönfélébb összetételű
és helyzetű csoportokkal, amelyeket aztán újra és újra összeterelnek egy oldott
hangulatú együttlét erejéig. A megnyitó lazasága és humora, a technikai
útbaigazítás és a nagy fogadóbizottságok nélküli hazatalálás-hangulat mind azt
erősítette, hogy „máskor, más szituációkban is szoktunk mi találkozni, és nagy
haccacáré nélkül is jó együtt lenni”.
Ebben a hangulatban
aztán kicsit elsikkadhatnak a körülmények adta nehézségek (úristen, nincs fal,
csak függöny, át kéne variálnom a teret, nem találok sehol cipészt, aki gyorsan
megcsinálná az övem, stb…).”
E
sorokkal kezdtem beszámolói minőségemet Csurgón, az RDT 2016. fesztiválon.
Aztán feladataim kicsit átminősültek, hiszen rájöttünk arra, hogy átfogó,
mindenre kiterjedő beszámolót akkor lehet igazán pontosan megfogalmazni, ha az
ember ott ül a szakmai beszélgetéseken, és ott is látja a csoportokat, a
csoportvezetőket, és figyeli az adott reakciókat.
Egy
csoportról és csoportvezetőről iszonyatosan sokat elárul, hogy hogy fogadja a
pozitív és/vagy negatív kritikát. Változékony a művészet kívül-belül egyaránt,
egyetlen alkotó egyik pillanatban magasztosul, aztán zuhanhat is, sőt, ugyanaz
a minőség ritkán produkálható kétszer egyazon előadás játszásakor.
Ezért
fontosak a külső visszajelzések, illetve az, hogy a csoportok egymást nézzék.
Itt
egyikben sem szenvedett hiányt a fesztivál. Meleg volt, jó idő, két tetőtéri
terem adta a helyszínt, és minden túlzás nélkül lehet mondani – az esetek nagy
részében tolongás volt az ajtók előtt.
A
szervezők mindent megtettek azért, hogy a fesztivál a lehető legjobb
hangulatban, és a körülmények ellenére is gördülékenyen teljen. Adott esetben
boltokat beszéltek rá a vasárnapi zárvatartás feloldására, vagy szórakozóhelyeket tartattak nyitva a résztvevők kényelme
és igényeinek kielégítése érdekében.
Perényi
Balázs és Zuti Krisztián szakmai értékelései rendkívül fontosak voltak, idő és
türelem egyaránt volt a megnyilatkozásokra, olykor jómagam és Regős János,
illetve a nézők közül is sokan hangot adhattunk a véleményünknek.
20 produkciónál (egy elmaradt) arra nehezen van esély, hogy
minden előadást alaposan kiveséző írás szülessen, én megpróbálkozom inkább
néhány fontos gondolat, illetve műhelyekre adott reakció megfogalmazására.
HAJRÁ KRISZUÉK, AVAGY AZ OPTIMIZMUS
Ákli Krisztiánt pár évvel ezelőtt, a pápai ODE alkalmával
ismertem meg. Volt szerencsém nyári táborukban való részvételre is, így
közvetlen közelről is betekintést nyerhettem abba a vitalitásba, amivel a
szárnyai alá tartozó csoportok színházat csinálnak.
Saját
csapattal szervezni egy fesztivált, és négy-öt saját előadást koordinálni
mindeközben csak úgy lehet, ha a játszók és a csoportvezető között maximális a
bizalom, és mindkét fél kellő önállósággal bír.
A
színházcsináló színjátszásnak ez az egyik leghálásabb hozadéka – a vezető
megtanul nem tyúkanyó lenni, a csoport tagjai pedig nem védtelen kiscsibék.
Önállóság felsőfokon, ez lehet a jelszavuk.
Ez a
„túlpörgetettség” azonban hátránnyá is válhat, ezúton is figyelmeztetem hát a
műhelyvezetőt, hogy néha a kicsit lassúbb tempóval tényleg tovább érhet az
ember, és ha a terhek jobban oszlanak meg, minden, a szervezésben részt vevő fiatalnak
több kötetlenebb közösségi élmény jut, amit hazavihet.
Az
Ákli-műhelyekkel kapcsolatban egyértelműnek mondható, hogy a játszók sok
önállósággal alkotnak, sőt, néha szinte kontrollálatlanul dobálnak mindent egy
kalapba, és ezt most nem negatív, de nem is csak pozitív értelemben mondom. A
játszók saját improvizációiból építkező,
majd az ötleteket rögzítő alkotástechnika keveredik a
hatásdramaturgiával, illetve azzal a fragmentáltsággal, aminek segítségével
egy-egy előadás „mellőzni” tudja az írót. Ez frappáns és kevésbé megmunkáltnak
tűnő jelenetek sorát eredményezi, amit minden esetben kiválóan lendít tovább a
játszók elképesztő energikussága.
Az
írói-dramaturgi-rendezői olló jót tehetne egy-egy előadásnak, és biztosan
esztétikai hasznot hozna az is, ha a játszók túlenergetizáltságát (leginkább
egy-egy kiabálós-verekedős jelenetben) finomabb, árnyaltabb megoldások felé
terelnék a csapataik. Ez idő és csoportvezetői vehemencia kérdése is persze, de
megfontolandó.
A Berze-Barcs A
falu rossza című előadása tökéletes példája annak, hogy miért van
szükség a drámára, a színjátszásra egy iskola életében. Az önmagukat bátran
felvállaló, nem művészkedő módon saját RAP-et éneklő fiatalok bátor módon
önazonosak, és arról mesélnek, amit ők a hétköznapokban megélnek, és mindezt önmagukat felvállaló, néha öniróniába hajló humorral teszik.
A DVK
Színjátszók Közellensége az egyetlen ebből a műhelyből származó előadás
volt a fesztiválon, ami drámaszöveghez (Tasnádi darabjához) kötött munka volt.
Ez jót tett a szövegdramaturgiának, de helyenként ugyanazokat a kérdéseket
vetette föl, mint a többi munka, vagyis a játszók egyéni ötletei néha túl magas
intenzitást (pl. Luther esetében), néha egy alaplendületből történő
szövegmondást hoztak (utóbbit l. a részegen játszó karakterek esetében).
Átgondolt rendezői megoldásaihoz érdemes volna a színészek belső történéseiből
építkezni, így a forma nem csupán forma marad, hanem a játszókból megszülető,
kivetített világgá válik.
A
PHSZ-BERZE Problémája számomra a fesztivál egyik legjobb előadása lett,
minden „hibájával” együtt, és nem mellesleg a legtökéletesebb záró előadás is
volt. Tele élettel, diákos „pofátlansággal”, helyenként Family Guyt
megszégyenítő poénokkal (például a jobbkezes aktusimitáció véget csak rendezői
bekiabálással érő jelenete). Persze lehetne sorolni azt, milyen lépéseket lehet
tenni annak érdekében, hogy színházilag pontosabban fogalmazzon az előadás, de
ez az a tipikus diákszínjátszás, amire az ember azt mondja – minek? Szerethető
és sokszínű csapat.
A DVK
Utolsó D. Gimi N.SZ.L.P. című előadásának jót tenne egy dramaturgi olló és egy
drámaírói átfésülés. Persze – sóhajt ilyenkor mindenki, ki, meg miből? Az a
tapasztalatom, hogy ha egy csapat vállal némi plusz agyalást egy-egy munkával
kapcsolatban, igazából rájön maga is azokra a pillanatokra, amik nélkülözhetők,
mert teszem azt nem viszik előbbre a darabot, hanem inkább csak megismétlik
azt, amit már eddig is tudtunk. Az előadásban sok szép mozgásos elem van, a
téma időszerű is lehetne, de talán azt nem sikerült egyértelműen eldönteni,
pontosan mi is a cél – egy közösség széthullásának ábrázolása, avagy a
politikai szenny bemutatása, netán az ember személyiségtorzulásának kirakatba
tétele. Helyenként pszichologizáló, színészi megoldásaiban erős játék volt.
KÖSZI, MÜSZI…
A pécsi műhely alatt azokat az
alkotókat értem, akik színházcsinálóként és drámatanárként egy csapatból
érkeznek.. Az Apolló Kulturális Egyesület, az Eck Imre AMI, valamint a pécsi
MÜSZI oktatói és felkészítői Baranya megye legfontosabb közösségét hozták létre
és ápolják a legkülönfélébb eszközökkel. Színházcsinálóként előadásokat hoznak
létre, fesztiválszervezőként aktívan segítik az ODE, a MDT, valamint Pécs
városának rendezvényeit, művészetoktatásba terelik a fél megyét, és nem engedik
el Pécsről azokat a tehetségeket, akik szárnyaik alatt nevelkedtek. Hosszú
távon mernek és tudnak gondolkodni, és ez ma ritka.
Ebből a műhelyből előadás
érkezett a fesztiválra. A leginkább önálló munkával épített Zuhanás
közben id. Bagossy László koordinálásában, a Papp Melinda által
rendezett Az Emberi Pajzs Hadművelet, Szalai Ádám és Várnai Enikő rendezői munkája, a Prostiktív
hiányérzet (az előadás azóta a Dolgozók címet viseli), a Cseri Hanna és Amir Algharati által készített Mikor
Isten(?), a Tölgyfa Gergely rendezésében színpadra tett Apakomplex,
Fenyvesi Mihály munkája, A szem, valamint a Spanicsek Valentina
mozgásszínházi kezdeményezésében létrejött 8482 című előadás.
Rengeteg munka.
Talán ez jut eszembe elsőként, ha
visszagondolok a látottakra. És jó, hogy sokan vannak. A formai megoldásokban,
színházi gondolkodásban és az újító szándékú kísérletezésben megmutatkozó
különbségek egyértelműen jelzik, hogy rendkívül fontos koncepció valósul meg
itt – minden alkotó önálló, sajátos és önmagát kipróbáló attitűddel van jelen a
műhely életében
Ez persze nem csak azzal jár,
hogy a munkákat látva magától értetődő a „sokszínű” mint legfontosabb jelző,
hanem azzal is, hogy a más-más célokat megfogalmazó projektek nem mindig azonos
színházi színvonalon születnek meg. Olyan ez, mint egy igazán jó konyha – kísérletezhetsz,
mert jók az alapanyagok, nem mindig olyan íz alakul, ami mindenki számára
egyformán finom, de nagyon elrontani nem lehet a főzést.
Minden előadásban jellemző, hogy
a színjátszók éneklésbeli képességeik a legerősebbek. Bármikor, amikor dalra
fakadnak, hihetetlen energikussá és széppé lesznek, és amikor olyanok énekelnek
szólót, akiknek nem feltétlenül ez az erősségük, akkor kellő humorral,
szépelgés nélkül, egészséges öniróniával vannak jelen és lendülnek tovább.
A színjátszásban rövid idő alatt
szereznek meg használható eszközöket, és ebben is akkor a legerősebbek, amikor
nem játszanak, hanem önazonosak, és önmagukhoz képest hozzák ki a legtöbbet
önmagukból.
Ilyen szempontból azt éreztem, Papp
Melindánál voltak a leginkább „gyerekek” azok a gyerekek, akiket aztán (mivel a
csoportjaik között sok átfedés is van) más munkákban is láthattunk. Az Emberi
Pajzs Hadművelet egy utópisztikus mű, ahol minden, de szó szerint minden megfér
egymás mellett – a saját miliő színpadra tétele és utalások saját tanárainkra,
az aktuálpolitika, a zene és ének, amit megtanultunk, valamint a humor, amivel
átvészeljük a kamaszkort. Ilyen szempontból talán a mondandót „lekomolyítani”
akaró, nem helyzetből megszült, hanem a hatásdramaturgia által kierőszakolt
csendek és kicsit didaktikussá tett szentenciák gyengíthetik az előadást. De
csak az előadást, a végeredményt nem.
Szalai Ádám és Várnai Enikő hozta ki a
gyerekekből azt, ami számomra a diákszínjátszás legfontosabb feladata – náluk a
gyerek gyerek, ugyanakkor rendkívül intenzíven és pontosan él a megtanult
színházi eszközökkel. Diák-Színjátszás tehát, a legpozitívabb értelemben. Még
akkor is, ha a Prostiktív emlékezet (Dolgozók) olyan témát feszeget, amit nem biztos, hogy
rögtön le lehet tuszkolni a kispolgári/nyárspolgári/esztétizáló társadalom
torkán. A diákkorban elszenvedett abúzus, valamint a prostitúció kemény témák. De létező
témák. Lehet-e róluk mesélni? Mindenképpen. Ebben hiszek én is – beszélni kell,
nem lefojtani. Szalai és Várnai munkájában a gyerekek magabiztosak, átgondoltan vannak
jelen abban, amit csinálnak, és rendkívül nagy az egymásra való odafigyelés a
csapatban. Az előadás dramaturgiája újszerű – fragmentumokból építkező, a
hatásdramatugia eszközeit alkalmazó, mégis lineáris történetet mesélő forma,
ami azért nagyszerű, mert amellett, hogy benne foglaltatik a korszellem,
reflektál is a történet másként mondásának lehetetlenségére, vagyis arra, hogy
vannak dolgok az életben, amiről muszáj, de csak bizonyos módon tudunk
érintettség és sérülés nélkül beszélni.
A Zuhanás közben olyan volt,
mintha egy színistúdió növendékeinek adott éves vizsgaelőadását néztem volna.
A diákok a Müszis évek alatt kiváló képességek birtokába jutottak, nagyon jól
énekelnek kórusban, magas a belső intenzitásuk, és biztos vagyok benne, hogy
koncentráltságuk is profi színpadok kiváló munkaerőivé tehetné őket. Az előadás
aztán személyes vallomássá is lesz, a nézők számára ezen a ponton kicsit belső
üggyé válik, hiszen a végzős diákok egy jelenetben mintegy nyilvánosan tényleg
elköszönnek az iskolától.
A Tölgyfa Gergely rendezésében
készült Apakomplexnek már csak nagyon agyalósan van köze a címhez, hiszen a
migráns-témát boncolgató előadás elsősorban szalagcímekben is olvasható
társadalmi nyűgeinkkel foglalkozik, és csak másodsorban azzal, miért nem tudunk
vagy merünk önállóan morálisak lenni, ha a hatalom nem ezt várja el tőlünk. Az
előadás szép képekkel dolgozik, marad bennünk néhány maradandó pillanat
(például a csónakban ringatózó menekültek jelenete, vagy az ásványvíz
kiöntésével kivérző emberség képe), de összességében inkább a téma felszínén
hajózik az előadás. Talán Perényi Balázs megfogalmazása volt a legpontosabb – ez
azért nem mélyülhet el jobban, mert keveset tudunk a témáról, a másik vallásról
és társadalomról.
E szempontból fantasztikusan jó
megoldásokat hoz a Mikor Isten (?) című előadás. Önazonos játszók, felszínesen
poénkodó, széthullott család, és rendkívüli líraisággal felépített anya-fiú
dráma. Ahogy korábbi blogbejegyzésemben már írtam: „Az előadás viccek,
faviccek, olcsó és zseniális poénok sorozatából lassan kúszik át a valódi
emberi drámába, és egyik pillanatról a másikra lesz már súlyossá az, ami addig
súlytalan volt. A vallását szinte alsógatyasebességgel váltogató fiú, a
meggyőződéssel "bekeresztülő", eladdig muszlim család-barát, a tehetetlenül
ténfergő apa, és a saját helyzetét kommunikálni nem tudó állapotos lány
megküzdhetne a maga tragédiájával, felülemelkedhetne saját helyzetén, de nem
teszik. Egyedül az anya és a "zabigyerek-Marci-Jézus" indul el ebben
az üres világban, hogy a darab végén egy piétában önmagukra, vagy inkább a
fájdalmas egymásrautaltság állapotára leljenek. Az ő száluk szépen emelkedik ki
az addig csak poentírozott, egyébként légüres, dekadens közegből, és valódi
felépítménnyé válik, valóban saját keresztükké a lezáró piétában. Tény, hogy
amennyiben az előadás kicsitt színesebben, változó, vagyis "ívet
húzó" módon mutatná fel a család közegét, változóvá tenné azt is, mélyebb
emberi drámák mutatkoznának meg, és a széthulló világgal is történne valami.
Így inkább az anya-fiú problémára koncentrál, a körítése egysíkú, egydimenziós,
bár hozzáteszem, engem ez ebben a munkában a legkevésbé sem zavart.”
A 8482 az első próbálkozása a
mozgás- és táncszínház terén az egyesületnek. A diákok először lépnek színpadra
ilyen formai megoldásokkal, munkájuk szép beköszönő a műfajba. Látszik, hogy
amit vállaltak, azt maximálisan teljesítik, érzéseik és gondolataik vannak, és
talán ezek mozdulaton, térformákon keresztüli megfogalmazására és
kommunikálására kell majd még jobban odafigyelniük következő munkáik során.
Fenyvesi Mihály első
csoportvezető/rendezői bemutatkozása felvillantása annak, amivel a csoport a
tanév során foglalkozott, egy szinte etüdnyi rövidséggel felvázolt problémakör
– hangulatok, érzések és a belvilág kibeszélése zajlik előttünk, egyelőre
tényleg csak ízelítő-szerűen, de jól megalapozva a folytatást.
Az mindenesetre biztosan látszik,
hogy ez a pécsi műhely a jelenlegi vidéki színjátszásban legteljesebben
valósítja meg a drámás, valamint a gyermek- és diákszínházi képzés feladatait.
TÜTŰŰŰ, JÖVÜNK
Stettner Zoltán csapatait már
sokadszor látom fesztiválokon, és tanúja lehettem remek hangulatú színjátszó
táborukban való jelenlétének, ébresztőinek egyaránt. A humor mindenre orvosság,
azt mondják. Stettner Zoltán munkáiban nagyon érdekesen ötvöződik a
legolcsóbbnak mondható
televíziós-kabarés-szópoénos-irigyhónaljmirigyes-dumaszínházas szintű poénok,
illetve a mögöttük meghúzódó mélyebb szintű társadalmi problémák világa. Két
remek előadást láthattunk tőlük, a Családi pótlékot, és az Ugorj
című munkát.
A
Családi pótlék rengeteg felcsattanó nevetést eredményezett a nézőtéren,
dramaturgiai építkezését tekintve úgy haladt előre, mint egy Háy-szöveg, és a
mindent lezáró, mindenkit egy tömegverekedésbe kupacoló vég szó szerint a
„sírva röhögünk a saját nyomorunkon” hatást érte el. Remek figurák, jó
alakítások, és a figurák iránt érzett, nem lesajnáló szeretet eredményezte azt,
hogy akár Egressy Portugáljában is érezhettük magunkat helyenként.
Az
Ugorj nem oldotta meg a feladatát ennyire sikeresen, de szintén szeretnivaló
pillanatokat hozott. A téma, az öngyilkosság nem tűnt a legszerencsésebb
választásnak, hiszen se elmélyíteni, se igazán sok szempontból körbejárni nem
sikerült. A csapatmunkát itt is ki kell emelni, a diákok képességeihez mérten
pedig lehet tovább haladni ezen az úton, bátrabban megfogni azt, amiről
beszélni akarunk.
A KÜLÖNÁLLÓ MŰHELYEK SORA
A Színes Mímes nem@illik.hu
című előadás olyan műhelymunkáról árulkodik, ami a színészi eszköztár tanításában
akár példaértékűnek is mondható, hiszen ennyire „egységesen” jó készségekkel
színpadra lépő társulatot ritkán látni. Jól gondolkodó színházi munkát láttunk
egy freudi világra felépítve, ahol a professzor úr maga is nagy dilemma elé
kerül – kell-e/lehet-e/muszáj-e az asztal alá mennünk ahhoz, hogy teljes
értékű, frusztrációk nélküli emberekké legyünk, vagy kell-e egyáltalán
szembenéznünk azzal, ami ott van. A játszók lendülete végig magas hőfokon
tartja az előadást, ami azért is jó, mert elég hálátlan tud lenni egy előző
éjszakai mulatozást már megélt fesztivál másnapi nyitányának lenni. Nos,
frissültünk, ez kijelenthető. Az előadásban talán maga az asztal szerepeltetése
egy kicsit ötlettelen – a kezdeti témához behozzák, de aztán egyszerűen ott
ragad a térben, nem kezdenek vele semmit.
A Dombóvári Pályafenntartó Műhely
Tramszmisszió
című kísérlete a fesztivál legfurcsább, semmilyen klasszikus köntösbe nem
bugyolálható előadása volt. Szöveg nélküli, ambient műfajú számokhoz hasonló
hangulatú zenékkel végigkísért „létezés” volt ez a színházi térben, ami minden
létező diákszínházi szabályt lebontott, de talán nem elég bátran, mert a szinte
szertartássá váló egy órányi játékidő külső szemlélőként nem tudott egy
kontinuus feszültséget fenntartani. A játszók maguk is kissé idegenül érezték
magukat a munkában, el-el lehetett csípni egy-egy kinézést, egy-egy elnevetést,
de ezt nem is csodálom. A darab végén a dobozból előbújó lányok éneke igazán
éteri volt, talán sokkal többet lehetett volna bízni a diákok önálló
képességeire/ötleteire/munkájára, és akkor a Tibeti Halottaskönyv sem
feltétlenül idegenül tárult volna elénk a tolmácsolásukban.
Az Off Színkör EZ
OPUS címet viselő előadása a legjobb értelemben vett diákszínjátszás
hangulatával örvendeztetett meg bennünket. Az aesopusi mesékre, azok
variációira épülő játék kis etüdök sorozata, kellő humorral és szerethető
figurákkal. A játszók személyiségéből építkező szereposztás is azt mutatja,
hogy remek pedagógiai cél valósul meg a csopot együttlétei során, nevezetesen a
magunkat megismerő és feltáró, személyiségjegyeinket vállaló kitárulkozás első
fázisa, vagyis az önazonosság mint olyan. Érdemes lenne a csapatot lassan
megírt drámák irányába terelgetni.
A dombóvári színjátszás új várományosai,
letéteményesei, folytatói is lehetnek a Galéria 6.0 csoport színjátszói.
Egyszerű alapötletből, a miniszter asszony meztelenségének botrányából
felépített játékuk, a Ha ideálok, te odalépsz minden
játszónak lehetőséget kínál egy kisebb bemutatkozásra, így a munka valódi
szárnypróbálgatássá válik. Egy kezdő csapatnál ennél fontosabb feladat nincs,
biztosan érdemes volna egy következő munkánál egy markánsabb sorvezetőt
használni, legyen az akár konkrét darab, akár klasszikusan felépített történet,
hiszen az előadásban az arányok (meddig tart az egyik jelenet, meddig vesézünk
egy szituációt, stb.) még nem mindenhol pontosak. Jól mutatja ezt az
egyenetlenséget az egyik színjátszó kislány „banános” felpörgése, kifakadása –
jó kérdés, hogy ha ennyi energia rejlik bennük, hol bujkált az előadás többi
részében.
A Teátristák A pulóvergyűjtője minden
bizonnyal a fesztivál legerősebb női alakítását hozta el nekünk a fesztiválra.
A darab maga elég nehéz, kicsit filozofikus, túlbeszélő, de biztosan van benne
valami, mert 15-20 évvel ezelőtt sokszor tűnt fel diákfesztiválokon. A
csoportban mindenki a saját képességeivel van jelen (ének, tánc, próza), és
szemmel láthatóan izgalmas műhelymunka húzódik meg a háttérben. Markáns
ellenpontok, hangulati amplitúdók nélkül azonban mint előadás elvész önnön
sűrűjében, bár éppen legfőbb erénye, a játszóinak kínált igazi színházi terep
biztosítása személyes képességeik felmutatására végül kivezeti ebből a sűrűből.
A DuhajKodály Igazából
kórház címmel állított elénk egy remek darabot. Az előadás hasonlóan
építkezik, mint a korábban már elemzett Probléma című előadás. Itt is emberi
sorsok és élethelyzetek adják a fragmentumokat, és a kórházhoz való viszony,
mint az ellátás, az odafigyelés, a szeretet hiányának tematizálása rendezi
egybe, majdnem sztorivá az előadást. A kulcs itt is az emberi viszonyok
vizsgálata, amely feladatát kiválóan teljesíti az előadás. A tempó, a ritmus,
egyes jelenetek végső kifutása nem mindig ugyanolyan jól megoldott, de a
témáról való közös gondolkodás mindenképpen átmenti az esetleges üresjáratokon
a csapatot.
A Zamárdiák Ha minden kötél szakad című előadása egy tábori munka végeredménye.
A tanár-diák között dúló, úgy látszik, kimeríthetetlen, sőt történelmen átívelő
módon feloldhatatlan ellentétre épülő játék sok szép pillanatot, összehangolt
munkát mutat fel. Igazából egyéni alakítások nem is nagyon vannak az
előadásban, és ez most erényként értendő, mert így valódi közösségi munka
eredménye tevődik a színpadra. A témában rejlő lehetőséget talán jobban,
mélyebben is lehetett volna boncolgatni, de ez nem szemrehányás, ismerve a
szabadidős táborok által kínált lehetőséget a színházcsinálásra. A kötelekkel
összegubancolt tér képnek erős, de a játékhoz nem igazán tett hozzá, sőt,
helyenként kicsit mesterkélt formává avatta a játszók egyébként pontos
jelenlétét.
